2018. április 26., csütörtök

Hit nélkül


"Nem lehet,  nem lehet,
értsétek meg, nem lehet!
Hit nélkül sem alkotni, 
sem élni nem lehet."
(Szörény-Bródy: Kőműves Kelemen)



A minap bejöttek hozzám órát látogatni. Önértékelés. Amin kötelező túlesni minden tanárnak.
Nem volt hozzá sok kedvem. Nyűg. Még ez is. Ezer adminisztráció.
Szívesebben csináltam volna mást, mint erre készülni. Néztem volna előadásokat, írtam volna egy novellát vagy elolvastam volna egy részt egy regényből, kártyát vetettem volna. Bármit, csak óratervet ne kelljen írni... Utána meg eljátszani, hogy milyen jó tanár vagyok...

Mielőtt megírtam volna az óravázlatot, rágyújtottam, mintegy időhúzásképpen. Közben kitaláltam, hogy ppt-t is készítek. Képeket keresgettem, formáztam a szöveget, illesztgettem, javítgattam. Jól elment vele az idő, de élveztem. Szép lett. Virágzó mandulafákkal teli. Alkottam hát, ha nem is novellát, de akkor is, valamit...

A Szózatra már nem maradt időm, energiám. Mindegy is... majd lesz valahogy. Nem érdekel. Mert nem akarom, hogy érdekeljen. Nem akarom olyan dologra fordítani az energiám, amit nem szívvel-lélekkel csinálok. Az önértékelés pedig ilyen. Lázadok ellene.

A Vörösmarty-órám után a látogató tanár megkérdezte:
"Szeretsz tanítani?" 
Úgy meglepődtem a kérdésen... Miért ne szeretnék? Igen. Átadni a tudást, azt szeretem. A vele járó nyűgöket nem szeretem.
Véleménye szerint nem jött át. Unalmas volt az óra, motiválatlanok  a gyerekek, nem volt világos az óra célja. Nem volt bennem semmi lelkesedés. 

Elkedvetlenedtem... Tudom, már 17 éve tanítok. Belefásultam. Meguntam. Nincs bennem tűz és szenvedély.
Érzem. Máshoz lenne kedvem. Kártyát vetni, írni, olvasni, tanulni... Amitől újra szárnyra kapok, feltámadok, mint a főnixmadár.   Repülhetek, szabadon... Szabadon... csak hát az a fránya megélhetés. Ez tart vissza, a pénz. 

Van-e ebből kiút? Mitől lesz élet az élet? Mitől lesz boldog az ember? Hiányzik az a vad, tüzes, csinálniakarom-érzés. Nagyon. Ez foglalkoztat napok óta. Mit tegyek?

Ma megkaptam a választ. Megnéztem a Kőműves Kelement a kecskeméti színházban. A dalok ismerősen csengtek. De ja vu-m volt. Mintha már hallottam volna ezeket a számokat valahol...

A Hitetlenség átka különösen megfogott. Most már itthon vagyok, hallgatom. Ötödször-hatodszor.
"Ha nem hiszed, hogy érdemes
miért kezdted el
Ha nem hiszed, hogy sikerül

mért vállaltad fel
Ha nem hiszed, hogy megéri
a fáradságodat
A korlátok közt mért keresnél
mindig kiutat"


Ez lenne a lényeg. Kelemen többször is elmondta a darabban. A MŰ a lényeg. Az ALKOTÁS, ami létrejön - mindegy(?) milyen áron. Nem a pénz a fontos, hanem az, hogy maradjon egy örök emlék utánunk, egy nagy tett, amit mi vittünk véghez. Amibe beleadjunk szívünk-lelkünk, örömmel, fáradságot nem kímélve. Egy szent dolog, amiben hiszünk. Mert hit nélkül sem alkotni, se élni nem lehet.

Igen. Azt hiszem, ezt a döntést kell meghoznom, így a Mars-Plútó együttállás napján. Ugrani, elhagyni azt, ami már nem éltet, s elindulni afelé, amiben hiszek, amit van erőm létrehozni, ami boldoggá tesz. Még áldozatok árán is. Csak így van értelme az életnek. Hit nélkül: NINCS.





"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."
💪

2018. április 15., vasárnap

Az asztalterítő meséje

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy asztalterítő. Nem volt szép, nem volt túl csicsás, sőt, egyesek inkább rondának mondták volna, s így hát egyszerű, hétköznapi darabként élte keserves életét.

Mikor először felkerült az asztalra - emlékszik rá, egy napfényes tavaszi délután volt - még üdén, tisztán pompázott. De aztán eltelt egy hét, s ő összekoszolódott: pörköltszaft, csokimáz, málnaszörp csúfította el imitt-amott, vagy morzsákkal, tésztadarabkákkal lett tele a teteje. Nem örült neki. 

Vasárnapra már a kínok kínját élte át. Ám mintha a Mindenható meghallotta volna fájdalmas fohászát, végül jóra fordult a sorsa. Ezen a napon ugyanis az ebéd végeztével a gazdasszony összehajtotta őt, a közepébe gurítva a rajta fekvő diribdarabokat, majd kivitte és meglengette a szélben.
- Végre megszabadultam a szurkálós-nyálkás semmirekellőktől - mondta az asztalterítő. - Már csak egy frissítő, illatosító zuhany hiányzik, hogy újra önmagam legyek.
Nem is sejtette, hogy ez a kívánsága is azonnal teljesül.

Bekerült ugyanis a mosógépbe más ruhadarabok közé, s közel egy órán át tekergett-forgott velük a masinában, annyi vizet nyelve, hogy néha szinte nem is kapott levegőt. A végén még egy selymes, lágy, könnyű, krémes-habos valami is közéjük úszott, s ettől jó illatuk lett. Jázmin - legalábbis a többiek ezt mondták rá.

Aztán kirakták a napra. Lágy szellő simította végig az arcát, a teste beleborzongott a napfény által küldött erőbe, karjait lengetve danolt, dúdolt az asztalterítő. Boldog volt.
- Lám, mégis szép az élet - gondolta.

De másnap egy forró vasaló vonult végig rajta, majd négyrét hajtották, s egy sötét, zárt dobozba fektették. Ráadásul a tetejére konyharuhákat tettek, akik jóval idősebbek voltak nála, testük már néhol foszlásnak is indult, s némelyiken sötét foltok is éktelenkedtek.
- Mit bámulsz? - kérdezték tőle. - Te is így végzed majd. 
Az asztalterítő szörnyen megrémült, s csendesen összehúzta magát. 

Napok teltek el így. Már azt hitte, meg is feledkeztek róla, hogy ennyi volt számára megírva, s most már örök életre itt kell meglapulnia a sötét szekrényben. Illata is fogyatkozni kezdett, s elgémberedtek tagjai. De nem bírt megmozdulni: lent is, fent is fogták.

A következő vasárnap azonban érte nyúlt a karikás szemű gazdasszony, s újra felkerült az asztalra. A méltó helyére. Közepére vázát állítottak, benne friss csokor tulipánnal. Ő is megszépült általa. Örült, hogy újra itt lehet, hogy kinyújtózhat, hogy a maradék jázminillatával ő is hozzájárul a konyha légköréhez. 

De - akárcsak korábban - most se történt másképp semmi. Szép lassan eltelt egy hét, a testén egyre több lett a folt, egy-egy kifolyt epres szirup miatt úgy tűnt, mintha vérezne is. 
- Mikor lesz már vasárnap? - dohogott magában. 
S mikor eljött az idő, őt újra kimosták, kitették a napra száradni, majd kivasalták, és be a szekrénybe.

Végeláthatatlan kör vette kezdetét - ezek a kéthetes ciklusok lestrapálták, kizsigerelték, elvették minden életerejét. Nyűg volt elkezdeni a hetet, s még nagyobb nyűg befejezni. A foltok szaporodtak, a tisztelet fogyatkozott. Egyetlen öröme maradt szegény asztalterítőnek: a játék. Vasárnap - miközben a gazdáék étkeztek, s a gyerekeik egyre többször törölték meg koszos kezüket az ő testén - ő tippelt. Megpróbálta kitalálni, aznap melyik barátjával fog találkozni a mosógépben. Annyi év telt el, már név szerint ismerte mindegyiket: Jasmine, Water Lily, Orange - ők voltak a kedvencei. A közelgő viszontlátás reménye, hűs érintésük feledtette vele a lecsöppent forró leves vagy a szúrós kenyérmorzsák okozta fájdalmat. 
- Csak egy kicsit kell még kibírni, mindjárt jobb lesz, türelem, türelem - mondogatta ilyenkor magának.
És lelki szemei előtt látta, ahogy mindjárt bekerül a mosógépbe.

De ezen a vasárnap valami más történt. Nem a gazdasszony ráncos kezei csavarták őt össze ebéd végén, hanem valaki másé: egy könnyedebb, gyengédebb érintést érzett. Már az első simítás is különleges volt, határozatlan, tétovázó. Végül összefogták, s kimentek vele a teraszra. A levegő ismerős volt, a tavaszi napsütés, az enyhe szellő is. Ám történt valami, amire még sosem volt példa. 

A lány, aki kezében tartotta, magához ölelte a morzsáktól való szabadulás után.
- Drága terítő! Ó, istenem... Hogy is feledhettem el? Milyen egyszerű és mégis milyen felemelő! Kirázni egy terítőt a vasárnapi ebédet követően... Nyolc éve... Igen, nyolc éve nem volt benne részem. Hogy is feledhettem el? Pedig hogy utáltam akkor! Unalmas, feleslegesnek tartott dolog, amihez semmi kedve nincs az embernek. Emlékszem, ez mindig az én feladatom volt. Kiállni a teraszra, s meglengetni a terítőt. A húgom meg söprögetett, míg én a mosógépbe dobtam a ruhákat. Utána felmostam... Anyu addig pakolt, mosogatott. Apu pedig már beült a tévé elé, nézte a meccset, ejtőzött.
Drága szüleim! Hol vagytok most? Merre jár a lelketek? Tudjátok, mennyire hiányoztok? Mennyire hiányoznak a közös vasárnapi ebédek? Anyu húslevese, apu viccei, s a mama kalácsa... s minden, ami ezzel járt. Igen, az asztalterítő kirázása is... A kis lakásban, ahol halálotok óta lakom csak egy aprócska asztal van, viaszosvászon terítővel... Sosem kell kirázni, csak letörölni... A morzsákat a tenyerembe teszem, nem lengedeznek a szélben.
Más. Minden más. Nélkületek minden más.
Köszönöm, drága terítő, hogy eszembe juttattad az érzést. Az érzést, mikor még megvolt mindenem. Mikor még boldog voltam, s nem is tudtam róla. Mert akkor nyűg volt, minden nyűg volt... s most mégis, hogy hiányzik! Észrevétlenül múlik el a boldogság. Észre kellene venni a hétköznapok csodáit,  a rosszban felfedezni a jót, mindig, mindenkinek, amíg még nem késő... S hálát adni mindenért, ami velünk történik. Igen, ez a legnagyobb feladat az életben... - mondta a lány, s arcát a terítőbe temetve sírt, záporoztak a könnyei.

A terítő úgy érezte, sosem volt szebb, sosem volt hasznosabb, tisztább, mint ebben a percben. Segített. Valakinek segített, puszta létével előrébb vitte a világot, azzal, hogy van, hogy létezik. Idáig nem tudta, miért él, mi értelme a napi nyűgöknek, az állandó körforgásnak, az unalmas ciklusoknak, de most rájött: VALAMIKOR TÖRTÉNIK VALAMI, AMI ÉRTELMET AD AZ EGÉSZNEK.  Amikor kiderül, mire vagyunk hivatottak. Amikor rájövünk, miért születtünk a földre. S ezért érdemes élni, kivárni!
S addig is... észre kellene venni a hétköznapok csodáit, a rosszban felfedezni a jót, mindig mindenkinek, amíg nem késő... S hálát adni mindenért, ami velünk történik. Igen, ez a legnagyobb feladat az életben - most már az asztalterítő is így gondolta.

Alig várta, hogy élményét megoszthassa barátaival a mosógépben, s még utána is, a sötét szekrényben, a foszladozó konyharuhákkal is. Hogy tudják ők is... az élet nem keserves, s nem hiábavaló...

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."
👪

2018. április 11., szerda

Költészet napja

Ma van a költészet napja. Ebből az alkalomból egy tanár engem is megkért, küldjem el neki kedvenc versem, hogy kinyomtathassa, majd kitegye a folyosóra az iskolában, hogy a diákok elolvashassák. Meg kellene mutatnom magam. Kiadni egy darabot a lelkemből.
Nem mertem...
"Kosztolányi: Boldog, szomorú dal" - írtam neki, s ma már ott is díszelgett az aulában egy sárga papíron...
Kedvelem, kedvelem, szép. De nem a kedvenc. A lelkem fájdalma sajog fel benne:


Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.



Délután a Facebookon egy ismerősöm arra kért, posztoljam a kedvenc versemet a költészet napja alkalmából... Mit tegyek? Napok óta keringett fejemben egy mű, amit szeretek. Ezt raktam ki.
Reményik Sándor: Egy lélek állt...
Igen, ez már jobb. Csak bátran! Közelebb van az igazsághoz. Szeretem. Főleg az utolsó sorait:


S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. 
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még; 
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, 
Szerettük egymást véghetetlenül, 
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, 
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." 
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Mint egy ígéret... Keresem azóta is.


De este, magányosan, egyedül, mégiscsak fel kellett tennem magamban a kérdést: melyik az ÉN kedvenc versem? Ami nem a külvilágnak szól? Ami erőt ad, ami ott van mélyen, legbelül, a szívem zugában....
A válasz: ugyanaz, ami éveken át függött az ágyam mellett kiragasztva, hogy hitet és reményt adjon... S ad még most is, bár félek, rettegek attól, hogy nem igaz. Mégis. Ha fáj is, szép, gyönyörű. És muszáj megmutatnom. Imádom. Az egészet. És bízom...


Áprily Lajos: 
Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek


Tudom, hogy hull a nap,
örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
sírdombok mállanak.
Egy-egy kéz, drága kéz,
mindegyre elereszt,
mindennap vereség,
mindennap új kereszt.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis: ne remegj -
nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég,
gondodból fény terem:
vers-lelkek lengenek
nyomodban ezeren.
Zászlós és halk csapat,
elszánt és bús-szelíd
vers-lelkek, viharos
vad korban tetteid.

S szűkülő kör mögött,
halkuló ház körül,
mélyülő bú felett
hűség áll őrödül.
Jó lelkek, annyian,
árvák és elesők,
szépséget szomjazók,
kútfődet keresők.
Szédülni nem szabad,
zuhannod nem lehet:
szirten is rózsaág
vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem
nem part és nem erő:
maholnap aszu ág,
szélvert és remegő.
Mentésre ingatag,
tartásnak nem elég -
síkon át, hegyen át
kinyújtom tefeléd.

Örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
vén sírok mállanak,
estébe hull a nap.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis - ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.



"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."