Napok óta fülledt az idő. Éjszakánként pedig jönnek a viharok. Dörgés, villámlás, égi háború.
Félek. Rettegek. A gyomrom összeszűkül, meglapulok a takaró alatt, háttal az ablaknak fekszem, szemem-szám összeszorítva. És azon gondolkodom: miért? Honnan jön ez a félelem? Gyerekkor? Előző élet? Belém nevelték?
Nem emlékszem, mióta van ez így. Egy viharra emlékszem csak a múltból, ültünk apuval és tesómmal az ágyon - anyám vajon hol volt? - és vártuk, hogy elmúljon az égzöngés. Apu úgy tanította, hogy ilyenkor mindent ki kell kapcsolni, nem engedhetjük meg a vizet és nem érhet le a lábunk a földre... pedig a harmadik emeleten laktunk. Valami majmos mesét is mesélt közben. Ennyire emlékszem.
Ha vihar van, mindig ő jut eszembe. Meg hogy néz-e odafentről? Vigyáz-e rám? Már nem tud megvédeni, azt hiszem. Egyedül vagyok. Pedig hogy szeretnék már nem egyedül lenni. Nem egyedül átélni a viharokat. Az élet viharait sem!
Miért kell így lennie? Mit akarnak nekem tanítani az égiek? Azt, hogy győzzem le a félelmemet? Vagy csak így szimbolizálják, hogy változásra van szükségem? Egy mindent elsöprő nagy viharra, ami után újra kisüt a nap? De az se lesz jó. Újra meleg lesz, fülledt meleg. Aztán újra vihar. Sehogy se jó.
Harcolnak odafent. Harcolok én is lent. Két dolog csap össze - s félelmetes a csata. Győztes nincs. Akkor mi értelme?
Imádkozom. Mormolom a Miatyánkot, mormolom a mantrámat, a Himnuszt, a Szózatot, A Reményhezt, az összes kívülről megtanultat. Csak múljon el, csak legyen már vége.
Félek, rettegek.
Meddig lesz ez így???
Talán csak a majomkirály tudja...
"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."
⛈