Huncut

Ma volt telihold - a Vízöntőben.

Az 5. házamban.

Mars együttállással.

A karmatengelyen - merthogy a leszálló holdcsomóponttal is együttálltak.

Ráadásul teljes holdfogyatkozás - az évszázad leghosszabb holdfogyatkozása.

Kell ennél több?

Igazi teremtő nap.

Egy hónapja készülök rá kb.

Mindenfélét kitaláltam, hogy majd így fogok teremteni, meg úgy meditálni, meg ilyen mesét írni, meg olyan jóslást csinálni, meg egész nap a föld felett lebegek három méterrel...

Aztán az egészből nem lett semmi.

Tesómék itthon, a férjével, gyerekével együtt. Semmi egyedüllét.

Csak a feszültség a köbön. Összeveszések, durcázások, kiabálások.

Plusz egy jó kis vihar, dörgés-villámlás, ahogy kell.

20.15-kor kelt a Hold, 20.24-kor megkezdődött a fogyatkozása.

Kint szakadt az eső, és még sötét sem volt, de azért adtam egy esélyt neki, lementem az udvarra, hátha csak az ablakból nem látom az égi tüneményt...

Semmi. Imádkoztam. Kértem, vigyen el minden rosszat, ami már nem szolgál engem, ami nem az enyém. S a gyomrom remegett, nem találtam a helyem.

Mikor a teljes holdfogyatkozás megkezdődött, mélységes béke töltött el. Csend, nyugalom. Mintha tényleg kiüresedtem volna. Pedig a távolban már villámlott. Közelgett a vihar.

A kellős közepén kacsatáncot jártunk, hogy a gyerek örüljön... Egy kis móka, kacagás. Csináltam én is, ha már úgyis jön a világ vége... addig is élvezzük az életet.

23 óra után elült a vihar, én is megnyugodtam. Nem esett bajunk.

A holdfogyatkozás éjfél után ért véget. Akkor vettem elő a kártyát, s jósoltam magamnak, tanácsot kértem...

Mire végeztem, teljesen eloszlottak a felhők, s hajnali 1-kor az erkélyen állva is gyönyörűen látszódott a fenséges telihold.

"Huncut vagy" - mondtam neki, mint a gyereknek az elmúlt napokban.

Ő olyankor édesen rám mosolyog. Csillog a szeme. Tudja, hogy az, hogy rosszban sántikál, hogy nem lett volna szabad megtennie valamit, de mégis megtette.

Mint a Hold ma este. Nem mutatta meg magát. Mint egy szégyenlős idős hölgy, aki már nem meri felvállalni elaszott testét, s kendők, fátylak mögé bújva csendesen öltözik át a sötétben. Ezt tette...

Senki nem láthatta hibáit, gyengeségeit. Teljes pompájában akart csak tündökölni.

A kis huncut...

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

🌒

Vihar

Napok óta fülledt az idő. Éjszakánként pedig jönnek a viharok. Dörgés, villámlás, égi háború.

Félek. Rettegek. A gyomrom összeszűkül, meglapulok a takaró alatt, háttal az ablaknak fekszem, szemem-szám összeszorítva. És azon gondolkodom: miért? Honnan jön ez a félelem? Gyerekkor? Előző élet? Belém nevelték? 

Nem emlékszem, mióta van ez így. Egy viharra emlékszem csak a múltból, ültünk apuval és tesómmal az ágyon - anyám vajon hol volt? - és vártuk, hogy elmúljon az égzöngés. Apu úgy tanította, hogy ilyenkor mindent ki kell kapcsolni, nem engedhetjük meg a vizet és nem érhet le a lábunk a földre... pedig a harmadik emeleten laktunk. Valami majmos mesét is mesélt közben. Ennyire emlékszem.

Ha vihar van, mindig ő jut eszembe. Meg hogy néz-e odafentről? Vigyáz-e rám? Már nem tud megvédeni, azt hiszem. Egyedül vagyok. Pedig hogy szeretnék már nem egyedül lenni. Nem egyedül átélni a viharokat. Az élet viharait sem!

Miért kell így lennie? Mit akarnak nekem tanítani az égiek? Azt, hogy győzzem le a félelmemet? Vagy csak így szimbolizálják, hogy változásra van szükségem? Egy mindent elsöprő nagy viharra, ami után újra kisüt a nap? De az se lesz jó. Újra meleg lesz, fülledt meleg. Aztán újra vihar. Sehogy se jó.

Harcolnak odafent. Harcolok én is lent. Két dolog csap össze - s félelmetes a csata. Győztes nincs. Akkor mi értelme? 

Imádkozom. Mormolom a Miatyánkot, mormolom a mantrámat, a Himnuszt, a Szózatot, A Reményhezt, az összes kívülről megtanultat. Csak múljon el, csak legyen már vége.

Félek, rettegek.

Meddig lesz ez így???

Talán csak a majomkirály tudja...

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

⛈