Kezdet és vég

Ma, több mint egy hét után újra kimentem a temetőbe, hogy megöntözzem szüleim sírján a növényeket. Biciklivel érkeztem este 7 óra tájban a kapuhoz. Éppen akkor tűnt fel az égen egy nagyszárnyú madár. Gólya! Dobbant meg a szívem. Olyan rég nem láttam már. Régen volt itt fészke a faluban, az iskola kéményén, de a felújítások miatt eltűnt. Vajon most talált magának új helyet? Vagy csak erre járt a szomszéd városból? Nem tudom.

Leszállt. Ő is, én is.

A temető mögötti füves területen kezdett el méltóságteljesen járkálni, fel-alá. Keresett valamit. Vajon itt hol lel békát? - tűnődtem el. Aztán mentem tovább, locsolni.

Közben figyeltem a tekintetemmel. 

A sír a kis domb tetején van, a szemem előtt a többi sírkő meredezett, a halál jelképei. De mögöttük, a réten, ott sétált a gólya, a születés jelképe. Kezdet és vég volt benne ebben az egy pillanatban. A nap már lemenőben volt, s én ekkor újra megéreztem valami csodát, az örök körforgást, a misztikumot ebben a csúnya világban.

Szép volt...

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

🐦

A falu szélén van egy kis ház

Bőgök, bőgök, bőgök.

Vasárnap elmentem templomba. Anyák napja volt. Nem ez miatt mentem, hanem mert már régen voltam, most ráértem, és különben is - szerdán 40 leszek, gondoltam elkél a lelki erősítés odafentről. 

Azt hittem, megúszom a nyálas, anyák napi verseket, a szavaló kisdiákokat, a könnyező anyukákat.

Valahogy nem érdekeltek. Nekem nincs gyerekem, anyám 3 éve halott, nincs mit ünnepelnem.

Persze szavalatokkal indult. Elnyújtott hangon, a mikrofon torzításától sem mentes kisgyerekek hadartak el egy-egy versszakot. Unalmas volt. A végén a zongorán játszott, fuvolakísérettel előadott Serkenj fel kegyes nép megint a kommunista időszakot idézte fel bennem. Hányszor énekeltük iskolai műsorban, névadón, otthon is - anyáknak, anyunak!

Aztán újabb szavalatok, mögöttem mocorgó, elkéső emberek pusmognak, ülnek le nesztelen, aztán hirtelen, mint egy glória megjelenése: felcsendült AZ  ÉNEK. Így, csupa nagy betűvel.

A falu szélén áll van egy kis ház,

Reá az Úrnak szeme vigyáz.

Nekem-e hajlék kedvestanyám.

Ott lakik az édesanyám.

Pacsirta, kérlek, ha arra jársz,

S e kedves háznál, kicsit megállsz.

Zörgesd meg lágyan az ablakát,

És zeng el szívem legszebb dalát!

Te égen fénylő arany sugár,

Ha jóanyácskám ablakot tár,

Ragyogd be végig a kis szobát,

És csókold százszor homlokát!

A sötét éjjel hosszú nagyon,

A hajnal késik az ablakon.

Sok millió csillagok ragyogjatok,

És jóanyámra vigyázzatok.

Lassanként rája alkony borul,

Kihűlt portára sír domborul.

Üres lesz nékem a kis tanyám,

Ha nem lesz többé édesanyám…

Úh... lúdbőr. Gyönyörűen énekelték. És az emlékek, amiket felidéztek bennem... Mamával a templomban (mert anyu mindig főzött vasárnap), a régi hittanos idők, a tiszi, a gyerekkorom, a megkopott, kék énekeskönyvemben a cetli, amiről énekeltem én is anno ezt a dalt... Tudom, akkor is szépnek találtam és sírtam is rajta... Ha nem lesz többé édesanyám... Pedig akkor még volt. Azt gondoltam, majd ha én is az unokámmal jövök a templomba, kontyos, ősz hajú öregasszonyként - mint amilyen a dédi volt -, na, majd akkor fogom átérezni ezt az egészet, akkor már anyu elég öreg lesz ahhoz, hogy meghaljon...

Nem így történt. Még csak 36 voltam... Elvitte őt a rák 61 évesen, nem volt ősz haja, nem voltak unokái sem, nem indokolta semmi eltávozását... 

A halála óta nem járok templomba, nem dúdolok dalokat a lelkemben, nem gondolok se rá, se a mamára, mert megszakadna a szívem... Most mégis ezt teszem, potyognak a könnyeim, s itthon századszor is meghallgatom ezt a nótát az internetről, mert muszáj, mert szembe kell néznem vele... hogy milyen, ha nem lesz többé édesanyám...

S csak bőgök, bőgök, bőgök...

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

👩