Új kezdet - pá, Bigyó!

2018. szeptember 21.

Máté névnap... 

A nyár utolsó napja... holnaptól már hideg időt jósolnak.

Jön az ősz, az őszi napéjegyenlőség.

Újra forog az évkerék egyet.

Valami lezárul, valami kezdődik...

Olyan szomorkás volt a hangulatom máma...

A zsigereimben érzem az elmúlást.

Hogy valami véget ért, valami fáj.

Nem tudom, mi.

Pedig optimista voltam az utóbbi időben.

Ma mégis... olyan mélabús, hallgatag, csendes, elgondolkozó.

Elhatároztam, hogy délután kibiciklizek a tóra. Régóta terveztem már, hogy a nyár elmúltával kimegyek, egyedül, meditálni a tóparton. Most végre megtettem. Húztam egy kártyát is a mágikus sellőkből. (Ha már egyszer vízközelbe megyek...) 

ÚJ KEZDET. 

A legrosszabb már mögötted van és új, pozitív dolgok vannak készülőben. 

Wow! ez tényleg most? Napéjegyenlőségkor? Hát legyen! Ezt választom!

Kerülőúton mentem ki. Néha akadályok álltak utamba, néha várakoznom kellett, hogy továbbhaladjak, néha megelőztek, néha szembejöttek, köszöntek, köszöntem. Az utolsó etapon a fekete kutya is megjelent. Továbbhajtottam.

Útközben láttam egy nőt, aki locsolta a füvet a háza előtt, mintha nyár lenne. Groteszk volt. Holnapra esőt mondanak.

Kiérve konstatáltam, hogy nyitva van az egyik büfé, szolgálják ki az embereket... Többen strandoltak, napoztak. Abszurd! Hát hol itt az ősz kérem szépen???

Távolabb akartam tőlük lenni, így a nyárra kialakított plázsra mentem, a pálmafákhoz. Itt még sosem voltam. Gondoltam, újdonság. Kezdődjön hát!

Hirtelen azt se tudtam, mit csináljak először: fényképezzek, meditáljak, írjak, imádkozzak, vagy csak úgy legyek... Megpihentem, elszívtam egy cigit. Megcsodáltam a nyár és az ősz keverékét: nyiladozó virág és lehullott falevél a tópart magányában egy képen.

Bejelentkeztem a Facebookon. Azért, na, irigykedjenek... 😃 Aztán fényfa-meditációt csináltam a nappal szemben. Üldögéltem. Úgy éreztem, éhes vagyok, így feltúrtam a táskám, hátha van nálam egy kósza csoki vagy ilyesmi. De a Bigyó került csak a kezembe. Keresztlányom dobta be az ágyam mellől a hátizsákba pár hónapja, mikor még "az a nő" sehol se volt... 

2010. szeptember 8-a óta van velem - jóban, rosszban.💗Egy biztos pont az életemben. Egy emlék - Tőled, Rólad, Érted. Most mégis úgy éreztem, el kell engednem. Fel kell áldoznom őt a boldogságom érdekében. Már úgyis mindegy... Te már "azzal a nővel" vagy, nem velem. Nem gondolsz rám, akkor én miért gondoljak Rád? Miért juss eszembe minden nap? Bár szegény Bigyó semmiről sem tehet, és tök aranyos, de mivel Hozzád köt, meg kell tőle szabadulnom.

Kiírtam magamból az érzéseket fél óra alatt. Nem is sírtam. Aztán erőt vettem magamon... Kicsit még szorongattam a kezemben a kis manócskát, aki hevenyészve élvezi az életet, laza csávó... Csak mosolyog, mint egy beavatott. Benne nincsenek drámák. Szinte láttam, ahogy rám kacsint. Biztonságos helyet akartam találni neki. Szívem szerint beledobtam volna a vízbe, de ki tudja, ki lép rá, jövő ilyenkor... Elképzeltem, ahogy a telet a hideg jég alatt tölti... Nem akartam, féltettem... Elássam? De most is két kutya ólálkodott ott, kikaparják, lenyelik, megeszi egy kisgyerek. Nem. 

Mi a tó? Mi nekem a tó? Mi a szent hely itt számomra? Hová rejtsem őt, hogy a Tó Szelleme megtalálja, s cserébe elhozza nekem a boldogságot? 

Tébláboltam, a távolban horgászó emberek biztos hülyének néztek, ahogy fel-le mászkáltam. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy felrakom a pálmafára, ott pihenhet, nézheti a naplementét, látja a tó felett gyülekező felhőket, süttetheti a hasát, fújhatja a szél. Nem lesz bántódása. Talán megtalálja majd valaki, talán nem. Talán leesik majd, talán nem. Talán látom még, talán nem...

Elköszöntem tőle... és lélekben tőled is. Egy korszak lezárult, a legrosszabb már mögöttem van.

Hazaindultam. Vár rám az új kezdet. Új, pozitív dolgok vannak készülőben. 🙏

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

🌻🍂🐾

Villanykörte

Én nem olyan férfire vágyom, aki kicseréli helyettem a villanykörtét...

Én olyan világban szeretnék élni, ahol sosem ég ki a villanykörte!

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

💡

Tövismadarak

Hónapok óta tervezem, hogy újranézem ezt a sorozatot. Az első részig el is jutottam pár hete. De akkor megint jöttek a szokásos kötelességek.

S én csak mondogattam magamban: hamarosan, kitartás.

Most végre eljött az idő. A maradék 3 részt egymást követő három nap (vagyis éjjel) néztem meg.

Sokat sírtam, tisztultam.

A téma közismert. Maggie és Ralph tiltott szerelme, ami mégis beteljesül - bűnök árán, fájdalmak követik és bűnhődés. Mintha bűn lenne egy lelki társ megtalálása. 

Felnőtt fejjel nézve a történetet egyértelműen Ralph-ot hibáztattam. Miért nem képes lemondani a karrierről? Miért nem veszi észre, hogy az ikerlángját találta meg? Hogy képes elszalasztani ezt a boldogságot? Miért nem gondolja át a nyereségeket, veszteségeket és dönt aszerint?

Maggie jól megfogalmazta ezt egy szép metaforában:

"Egyformák vagytok ti mindannyian, nagy, szőrös lepkék, repestek a láng után, az meg üveg mögött ég. És az üveg olyan vékony, olyan átlátszó, hogy holtra töritek magatokat rajta. S ha sikerül bevergődnötök az üveg mögé, egyenesen a lángba repültök, s halálra égve zuhantok belé. Pedig kint a hűvös éjszakában vár az eleség, a szeretet s a megszületni vágyó kicsi lepkék. De hát látjátok ezt? Kell ez nektek? Dehogyis! Vissza a lángba, holtra törni magatokat, vagy halálra égni!"

Ezeknek a férfiaknak többet ért a belső tűz, a lelkesedés, a becsvágy (ahogy mondták a filmben), mint az igaz szerelem. Azt tanítják ezzel, hogy a szerelem nem elég... Hogy van annál nagyobb erő. Hogy minden embernek van egy útja, egy hivatása, amit még az igaziért sem ad fel. Hétköznapi helyett a szakrális, szent dolgot választják.

Én a szerelmet választanám. Egyértelműen. Talán mert ez hiányzik az életemből. 

Pedig elmúlik. Megcsúnyul, megfakul az érzés. Főleg a hétköznapokban. Tudjuk. Erről szól minden történet a görög drámáktól kezdve a Rómeó és Júlián át a Tövismadarakig. 

"A görögök szerint vétkezik az istenek ellen, aki túlságosan szeret valamit. (...) Ha valakit így szeretnek, az istenek féltékenyek lesznek, és a szeretet tárgyát élete virágában lesújtják. Nagy tanulság rejlik ebben. Túlságosan szeretni: szentségtörés."

Ralph is rájött erre. Ezért választotta Istent... 

Nagyon fontos téma ebben a filmben az Istenhez való viszony. Ki ő? Milyen ő? Bosszúálló és kegyetlen, ahogy Maggie látja? Vagy atyai jóbarát, igaz segítő, ahogy Ralph? Dicsőséges és tiszta, ahogy Dane hiszi? Létezik egyáltalán? Mikor segít? És mikor nem? Miért küld tüzet? És utána miért küldi a vizet? Hogy éltessék? Ilyen értelemben viszont képmutató, rosszindulatú, öntelt valaki. S miért okoz annyi halált? Miért teszi fájdalmassá az életet? Miért nem lehet vele békét kötni? Annyi-annyi kérdés. 

Mi a fontosabb? Isten vagy a szerelem? Egyáltalán: fontos-e dönteni. Mert ahogy az ősanya, Fee megfogalmazta:

"Ha mi elmegyünk, ki jön majd utánunk? Milyen emberek fognak itt élni? Senki sem lesz, aki elmondja nekik, milyen volt a mi életünk..."

Senki. Senki nem fogja tudni, mit, miért, mikor döntöttünk úgy, ahogy. Senki nem fog emlékezni ránk egy idő után. Senki nem fog számonkérni rajtunk semmit. Talán csak Isten. Ezért ő a fontosabb...

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

♱

Klementina 2.

Még mindig a Klementina-dalt hallgatom éjjelenként. 

Azon gondolkodtam, miért.

Biztos van még mondanivalója.

Egyrészt a szerelem. A fiú, aki képes beleszeretni egy másik nőbe, aki hasonlít első szerelméhez. Én is így jártam... Hasonlított rám valaki egy dologban, s mivel én nemet mondtam, ő meg igent, őt választottad.

S hiába hittem, hogy nem fog fájni, mégis fáj.

Évek óta bennem dúló, elnyomott érzések jöttek fel. Félek, semmi nem változott. Nem haladok előre. 16 éves vagyok még mindig.

Vagy még kisebb...

Gyerek. Mikor még Foxi Maxi énekelte ezt a dalt a mesében. 

"Ó, te drága, Klementina..." Apuval néztem.

Akkor nem tudtuk, hogy ez tényleg egy dal. Hogy van története. Akkor nem volt internet. Nem jutottunk ilyen információkhoz.

Évek teltek el. És én már tudom. Ő meg nem. Ezt sajnálom. Hogy ő ezt nem tudhatja már meg sosem. Pedig biztos örülne neki.

Ó, bárcsak itt lenne, és elmondhatnám. Fütyörészné borotválkozás közben. Biztos vagyok benne.

Drága Klementina...

Drága apukám... 😥

Hol vagy, mikor megint összetörték a szívem?

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

😢

Klementina

Imádom Wildrose csatornáját, nagyon szép, megnyugtató hangja van, és nagyon okosakat mond. Tarot kártyázik, és angyalokkal beszélget. Kedves lány.

A minap felrakott egy dalt, amit maga énekelt angolul. Oh, my darling... Clementine. Olyan megnyugtató volt, bár a szövegét nem nagyon értettem.

Utánanéztem, és magyarul így hangzik:

Régi barlang rejtekében,

Mély folyóvölgy oldalán

Aranybányász és a lánya

Éldegélt ott hajdanán.

Ó, te drága, ó, te drága

Klementina jössz-e már?

Zöld mezőnek vadvirága

Mind kinyílott, visszavár.

Lenge volt ő, mint egy tündér,

Mint a holdfény, halovány,

- Noha sokszor jó a bocskor -

Mezítláb járt az a lány.

Ó, te drága, ó, te drága...

Kiskacsákat vitt a partra

Nyári napnak hajnalán,

Tüske szúrta át a talpát,

Vízbe szédült, jaj, talán?

Ó, te drága, ó, te drága...

Láttam őt, hogy elragadta,

Mint egy tollpihét, az ár.

Megsirattam, ámde úszni

Én se tudtam, ó, de kár!

Ó, te drága, ó, te drága...

Csak hevertem én leverten

Éjszakákon át meg át,

Míg egy szép nap észrevettem,

S megszerettem kishúgát.

Ó, te drága, ó, te drága

Klementina jössz-e már?

Zöld mezőnek vadvirága

Újra nyílik, visszavár.

Többször meghallgattam. Közben békességet éreztem, bár a tartalma elég szomorú. Amerikában játszódik, az aranyásó kor idején. Vízbe fúl egy fiatal lány kacsaúsztatás közben, s a fiú, akinek tetszik,  nem menti meg, mert nem tud úszni, kicsit sír még utána, de aztán összejön a lány húgával.

Először felháborodtam. De bunkó! Ilyenek a férfiak, hűtlenek, szemetek, nincs bennük semmi megbánás, tisztelet.

Aztán egyből rájöttem, hopp, itt valami van bennem. Ítélkezem. Miért ítélem el ezt a fiút?

Hisz csak egy dolgot akart: boldog lenni. Élni tovább egy tragédia után is. Szeretni és szeretve lenni. Hogy épp a kishúgnál találta meg a boldogságot? Na, és? Akkor mi van? Mindenki úgy boldogul, ahogy tud.

Fájt a boldogságuk. Igazából irigység van bennem. Hogy nekik sikerült. Hogy a fiú túl tud lépni, tovább tud menni. Nem érzelmeskedik egész életében. Nem fogja egyedül leélni az életért azért boldogtalanul, magányosan, mert egy terve nem sikerült. Isten adott neki egy második lehetőséget, és ő élt vele. 

Lehet, hogy ez a helyes cselekedet... Így kéne tenni. Nem kell, hogy érdekeljen, ki mit szól. Az én életem, azt teszem, ami engem boldoggá tesz.

Vajon a fiú tényleg szerette az új lányt? Nem tudom, de gondolom, neki lesz bátorsága tovább lépni, akkor is, ha nem.

Elgondolkodtató...

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

💍

Bántottál

Néztem tegnap az arcod. Oldalról. Ahogy mozgott a szád, ahogy formáltad a szavakat. Összpontosítottál.

Volt időm megfigyelni, nem hozzám beszéltél.

És elkapott egy érzés. 

A távoli múltban jártunk. Egyszerű parasztlegény voltál, vagy talán földesúr, és én szerelmes voltam beléd. De te nem szerettél, vagy talán igen, de nem bántál jól velem. Bántottál. Nagyon erősen éreztem, hogy akkor bántottál. Hogy fájt nekem az a szerelem.

Most itt vagyunk. Megbosszulhatnám. De nem teszem. 

Mert szeretlek, még most is. 

És épp elég bántás neked, hogy ez a szerelem nem teljesedhet be ebben az inkarnációban sem. De ez most neked fáj jobban...

Sajnálom.

Letöröltem egy könnycseppet, s ment tovább az élet...

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

💔

Megint

Nem látlak én téged többé, többé sohasem.

Te sem látod, hogy érted könnyes a szemem.

Nevemet hiába mondod, 

könnyedet hiába ontod.

Harcok mezején, 

valahol tetőled távol,

ott, ahol senki sem gyászol, 

ott halok meg én.

Nem lesz egy tenyérnyi jel sem puszta síromon.

Elesett katonák teste lesz a vánkosom.

Ahová le fognak tenni,

síromra nem borul senki,

senki, aki él.

Tavasz sem fakaszt rám zöldet,

elhordja rólam a földet

messze majd a szél.

Szeretném, hogy ha még egyszer itt lennél velem.

Öledbe hajtanám lágyan őszülő fejem.

Szeretnék ajkadon égni,

szeretnék tevéled lenni

még egy éjszakát.

Azután akármi érhet,

boldogan halok meg érted,

kedvesem, s hazám!

Szeretnék ajkadon égni,

szeretnék tevéled lenni

még egy éjszakát.

Azután akármi érhet,

boldogan halok meg érted,

kedvesem, s hazám...

(Ismerős Arcok: Nem látlak én téged többé...)

Szóval ilyen a hangulatom. Megint.

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

💔

Varázslat, tündérmese, Guidobaldo, szerelem

Furcsa dolog a mese. Szép, de nem igaz. Néha fáj is.

Hihetetlen, mégis hiszünk benne.

Hogy ha a hősnek sikerült, akkor nekünk is talán...

Ki tudja?

Mindig van benne főszereplő.

Mindig van benne próbatétel.

Mindig van benne varázslat.

Mindig van benne váratlan fordulat.

Mindig van benne valaki, aki segít.

Pont mint az életben.

S mindig van benne boldog befejezés.

Vajon akkor az életben is így van?

Ez valahogy mindig hiányzik.

Próbatételek, fordulatok jönnek csőstül, néha még a szerencse is mellénk pártol, de a boldog vég... mintha sosem érnénk el, mintha csak egyre mélyebbre hatolnánk a sűrű rengetegben... Elmarad a jutalom. 

Itt a hiba! Itt kell változtatni a gondolkodásmódon!

A tündérmeséknek mindig jó a vége, muszáj, hogy így legyen az életben is.

Higgyük el! Még ha hihetetlen is... 

Na, ezek a komoly gondolatok jutottak eszembe így éjfél táján...  Javítom az érettségi dolgozatokat, Mosolygós Tündér Ilona meséjét kellett elemezni. Szomorú a történet. S az én szívem is szomorú, ahogy olvasom. Nagyon. Guidobaldo kegyetlen, mégse tudom utálni. Az ő szíve is fáj. Bűnhődik. Mint mi mindannyian.

Végeredményben minden mese szomorú, de jóra fordul bennük a főhős sorsa.

Az enyém is, csak ki kell várni.

Addig pedig lehet gondolkodni azon, miért szól minden mese a szerelemről? 

Mert ez az, ami örök. Fájó, varázslatos, meseszép. Igaz.

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

🏰

Oszkár

Ülök a buszmegállóban. Fúj a szél, de meleg van. Várom a buszt, ami késik. Nézelődöm. Körülöttem a padon diákok ülnek. Most jöttek a ballagásról. Szépek, fiatalok, lelkesek. Nevetgélnek, nyomkodják a mobiltelefonjukat. Előttük az élet...

Megakad a szemem az egyikükön... Csak a haját látom, az arcát nem. "Oszkár!" - villan be hirtelen, aztán TE... Te jutsz az eszembe, hogy rád hasonlít... nem is az Oszkárra. Megdobban a szívem.

Hogy lehet, hogy ez az idegen, mosolygós, tizenéves srác ŐT idézi fel bennem? S Ő meg TÉGED? Hogy lehetséges ez?

Eltűnődöm. Oszkár... Rég nem gondoltam rá, de ma a csillagállások miatt... Feljöhet a múlt, a régi emlékek, visszatérhet valaki az életünkbe - írták. Oszkár. Tinikorom elérhetetlen álma. Egy fájó emlék. Nagyon fájó...

Nem volt helyes, nem volt semmiben különleges, csak egy csendes, szótlan fiúcska, fiatalabb is volt nálam egy évvel. Én mégis utána epekedtem. Nem tudtam róla semmit. S nem is mondtam senkinek, hogy Ő tetszik nekem. Ez is egy volt azon titkok közül, melyeket mélyen a szívemben hordoztam akkor, s még ma is...

A szalagavatóra készültünk. Nem volt párom a keringőhöz, javasolták, kérjünk fel alsóbb évfolyamosokat, hátha... Napokig tépelődtem, féltem. Végül minden bátorságom összeszedve, odaléptem HOZZÁ egy szünetben. Lesz, ami lesz... Megkérdeztem, táncolna-e velem. Röviden válaszolt: "Nem." Nem indokolta. Szemlesütve, piros arccal, feldúlt lélekkel rohantam vissza a termünkbe. A barátnőm szerint tök bunkó volt... Hogy lehetett nekem nemet mondani, mikor én olyan szép vagyok? E mondat után az arcomon éktelenkedő pattanásokat okoltam kudarcomért, s hát legbelül úgy éreztem, nem, mégsem vagyok elég szép, mert akkor igent mondott volna, akkor szeretne Ő is, akkor jó lenne...

Mással végül nem is próbálkoztam, hű maradtam HOZZÁ  - és önmagamhoz is -, így nem keringőztem a szalagavatón, nem viseltem menyasszonyi ruhát sem. Azóta sem... (Sóhaj...)

Furcsállottam, hogy ez ma eszembe jutott. Oszkár. Kudarc. Fiúk. Elutasítás. Blokk. Elfojtás. Szégyen. Félelem. Csúnyaság. Pattanások. Kisebbrendűségi érzés.... Sírás. Minden, ami ezzel jár - egy egyszerű, indoklás nélküli nemmel.

Ma már tudom, Ő ott akkor ezt tudta nyújtani. Nem az ő hibája. És az enyém sem. Ez volt megírva... 

Ma már jól vagyok. Főleg, hogy tudom, TE rajongsz értem, TE nem mondanál nemet, TE táncolnál velem, siklanánk a parketten, egymásba fonódva, szépen, kecsesen... Olyan a hajad, mint az ÖVÉ, a tartásod, a termeted, mindened... Ezért vonzódom hozzád. Nem vettem észre, idáig nem, de számomra TE Ő vagy. Egy fiú, aki annak idején nem lehetett az enyém.

De ma már igen. Kárpótolt a sors. Most sikerül minden. Általad. A szereteted, a rajongásod által... Megkaptam az Oszkárt... 😉

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

🎀

Költészet napja

Ma van a költészet napja. Ebből az alkalomból egy tanár engem is megkért, küldjem el neki kedvenc versem, hogy kinyomtathassa, majd kitegye a folyosóra az iskolában, hogy a diákok elolvashassák. Meg kellene mutatnom magam. Kiadni egy darabot a lelkemből.

Nem mertem...

"Kosztolányi: Boldog, szomorú dal" - írtam neki, s ma már ott is díszelgett az aulában egy sárga papíron...

Kedvelem, kedvelem, szép. De nem a kedvenc. A lelkem fájdalma sajog fel benne:

Kezem kotorászva keresgél,

Hogy jaj! valaha mit akartam,

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

A kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban

S már nem vagyok otthon az égben.

❣

Délután a Facebookon egy ismerősöm arra kért, posztoljam a kedvenc versemet a költészet napja alkalmából... Mit tegyek? Napok óta keringett fejemben egy mű, amit szeretek. Ezt raktam ki.

Reményik Sándor: Egy lélek állt...

Igen, ez már jobb. Csak bátran! Közelebb van az igazsághoz. Szeretem. Főleg az utolsó sorait:

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. 

Szomorún indult a kapu felé,

De onnan visszafordult: "Ó Uram,

Egy vágyam, egy utolsó volna még; 

Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, 

Szerettük egymást véghetetlenül, 

Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, 

Szeretném viszontlátni odalenn,

Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." 

S felelt az Úr:

"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Mint egy ígéret... Keresem azóta is.

❣

De este, magányosan, egyedül, mégiscsak fel kellett tennem magamban a kérdést: melyik az ÉN kedvenc versem? Ami nem a külvilágnak szól? Ami erőt ad, ami ott van mélyen, legbelül, a szívem zugában....

A válasz: ugyanaz, ami éveken át függött az ágyam mellett kiragasztva, hogy hitet és reményt adjon... S ad még most is, bár félek, rettegek attól, hogy nem igaz. Mégis. Ha fáj is, szép, gyönyörű. És muszáj megmutatnom. Imádom. Az egészet. És bízom...

Áprily Lajos: 

Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek

Tudom, hogy hull a nap,

örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

sírdombok mállanak.

Egy-egy kéz, drága kéz,

mindegyre elereszt,

mindennap vereség,

mindennap új kereszt.

Szem mögött, szó mögött

gondárnyék feketül.

És mégis: ne remegj -

nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég,

gondodból fény terem:

vers-lelkek lengenek

nyomodban ezeren.

Zászlós és halk csapat,

elszánt és bús-szelíd

vers-lelkek, viharos

vad korban tetteid.

S szűkülő kör mögött,

halkuló ház körül,

mélyülő bú felett

hűség áll őrödül.

Jó lelkek, annyian,

árvák és elesők,

szépséget szomjazók,

kútfődet keresők.

Szédülni nem szabad,

zuhannod nem lehet:

szirten is rózsaág

vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem

nem part és nem erő:

maholnap aszu ág,

szélvert és remegő.

Mentésre ingatag,

tartásnak nem elég -

síkon át, hegyen át

kinyújtom tefeléd.

Örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

vén sírok mállanak,

estébe hull a nap.

Szem mögött, szó mögött

gondárnyék feketül.

És mégis - ne remegj:

lélek van teveled,

nem maradsz egyedül.

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

✍

Láng, láng, ikerláng

"... van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben a Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket, kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja: az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint sziklaréteg a föld alatt; kevés látható örömöt nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok! Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem..."

Emily Brontë: Üvöltő szelek

Nem is választhattam volna jobb napot a filmnézésre. Üvöltő szelek! Imádom. A világ legromantikusabb története. Sőt! Vadromantikus. Persze fájdalmas is. Eltűnődtem, vajon annak idején értettem-e, miről szól. És most értem-e? Mert ezt csak átérezni lehet. Senki ilyen szépen még nem fogalmazta meg az ikerláng fogalmát, mint Emily. Vajon ő honnan tudta? Magányosan, elzárva a külvilágtól élt testvéreivel egy paplakban, a szerelmet soha nem tapasztalta. Mégis tudta, érezte, milyen az ikerláng-szerelem. 

Tegnap pont erről néztem egy Balogh Béla-videót. Szerinte  két ismérve van az ilyen kapcsolatnak:

1. Találkozáskor kinyílnak a csakráink és összekapcsolódnak, eggyé válunk

2. Elváláskor olyan fájdalmat érzünk, mint még sohasem, még a szeretteink halálakor sem

S az elválás valószínű... Mert a sötét erők mindig feltűnnek a Fénynél, a Szeretetnél... Sajnos.

Nagyon foglalkoztat ez a téma mostanában. Létezik ikerláng-szerelem? Jó, ha beteljesedik? Vagy "öl, butít és nyomorba dönt" - ahogy mondják... (Lám, mi lett Catherine és Heathcliff szenvedélyes szerelméből is...) Nem tudom. De ha itt lesz, tudni fogom. És megírom. Ígérem.

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..." 

🔥

Vénusz a 6. házamban

Ma belépett a Vénusz a 6.  házamba. Persze megfáztam. Fújom az orrom, ráz a hideg. El vagyok keseredve. Ennyire alulműködik? 

Pedig úgy vártam... 

A szerelem istennője, Aphrodité, a szépség és kis szerencse bolygója a  Halak jegyébe lépett hétvégén, Poszeidón felségterületére. Végre jól érzi magát. De én nem. :(

Amúgy a Kardok 4-t húztam mára. Vicces.

Na, ez van. 

Hallgatom a gyógyító meditációkat, iszom a forró teákat, pihenek. 

Várom a javulást. Meg a szerelmet. Írtam egy mesét. Gyógyít. :)

💓

Aphrodité, a szerelem istennője egy napon a tengerparton sétált... Gyönyörködött a naplementében, s szerelmére, Árészra gondolt. "Vajon mit csinál a nagy harcos? Merre csatázik? Mikor találkozunk végre?" Már október óta nem látta. Hiányzott. Árész mindig lemaradt, hiába volt ő a törtető Kos, nem ért Aphrodité nyomába.  A szép istennő valahogy  egy lépéssel mindig előrébb volt mindenkinél. Sem az igen tisztelt Apollón, sem Hermész, a szárnyas sarus isten nem tudott vele lépést tartani. Ilyen volt ez a lány: ugra-bugra, kis szöszke, naiv kis álmodozó.

Most is, ahogy a lemenő napot nézte, észre sem vette, s besétált a tengerbe. Vágya húzta egyre beljebb, be a habokba. Poszeidón, a mogorva, félelmetes tengeristen már lesben állt. Tudta, ha elkapja a lányt, szerencséje lesz. Minden évben egy nap - amit ő annyira várt. A felkavaró, romantikus, álmokba ringató érzések napja. A nap, mikor ő is önmaga lehet - az ábrándos, misztikus lény, aki ellenállhatatlan vágyat ébreszt mindenkiben. Ezen a napon Amphitrité, a felesége is olyannak látja őt, amilyen valójában: esendőnek, gyenge gyermeknek, egyszerű halandónak, aki csak szerelemre, társra vágyik... Ezért várta annyira Aphroditét. Még pár nap, és megjön: vendégül láthatja híres víz alatti palotájában. Feltöltik egymást energiával. Ő majd hagyja, hogy a lány megpihenjen, meditáljon nála, megálmodja, mikor és hol találkozhat újra Árésszel. Ő pedig átitatódik szépséggel, szerelemmel. Kettejük találkozásából az emberek is nyernek: azon a napon, február 21-én az egész világot a misztika, a spiritualitás, a lágy dallamok, a képzelet ereje uralja majd. Szép nap lesz. Gyógyító. 

Aphrodité is tudta ezt. Egy pillanatra megállt, megnézte magát a tenger vizében. Beletúrt hosszú, szőke, göndör fürtjeibe, s mosolygott. Érezte, most biztonságban van. Lehunyta szemét, s erősen koncentrált. Azt akarta, az emberek is érezzék ugyanezt: a lágy ringatást, a békét, a nyugalmat. Az ő szíve már ezt susogta: hamarosan, hamarosan... Még pár hét pihenés, csend, álmodozás, felkészülés, aztán vendégeskedhet Árész házában, s utána hazatérhet. Otthon lesz, kiteljesedve, megmutatva erejét a világnak, árasztva a szeretet, szerelmet mindenkire. Mindenkire. 

Hisz mit is akarhatna mást egy istennő, aki az embereket szolgálja? Azt, hogy mindenki boldog legyen. Még ha sokáig is kell várni a találkozásra, a lelkek egyesülésére. Úgyis bekövetkezik. Meg van írva: Aphrodité és Árész mindig találkoznak, de addig is: szívük mindig tudja, mit csinál, merre jár a másik. Körtáncukat járva játszadoznak, kacérkodnak egymással, de lehetnek bármilyen távol: vágyuk, vonzódásuk csak erősíti a köteléket. Ez a szerelem.

"Így van" - mondta ki az istennő, majd továbbindult Poszeidón varázslatos palotája felé, hogy beteljesítse sorsát.

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

♀