Szabadság

Dohogva szálltam fel reggel a buszra. Sportcipőben, hátizsákkal. A buszsofőr meg is jegyezte: 

- Talán már megkezdődött a nyári szünet?

- Nem, csak kirándulni megyünk a sulival - húztam el a számat. - Gyalogolunk Kunfehértón, kint a susnyásban, 100 gyerekkel, a tűző napon.

Semmi kedvem nem volt hozzá. Leültem az első ülésre. Gondoltam, majd még kérdezget, én meg jól kipanaszolom magam, és megint eltúlozhatom a dolgokat, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, meg hogy nekem milyen rossz. Észre sem vettem, hogy megint játszmázom...

-  És mik a tervek a szünetre? Mész  valahova?

- Igen, Erdélybe! - villanyozódtam fel. Mosolyra húzódott a szám, éreztem a csillogást a szememben, ahogy erről a tervemről mesélek. - A barátaimmal, rögtön ahogy vége a sulinak...

- És ahhoz van kedved, a maihoz meg nincs - nyugtázta a sofőr, majd kikanyarodott az úttestre a megállóból, többet nem is szólt hozzám.

Hupsz! Nyeltem egyet. Igaza van. Ahhoz van kedvem, ehhez meg nincs. És mégis miért? Mi a különbség Kunfehértó és Erdély között? 

Mindkét helyre azért megyek, hogy kiránduljak, társaságban leszek, kimozdulok a komfortzónámból, egyik se lesz átlagos hétköznap. Csak oda nyolcan megyünk, ide 108-an. Ott a magas hegyek vesznek majd körül, itt meg a nádas. Ott a Hargita, itt a holdruta a különlegesség. Itt a kullancsok ellen kell védekeznem ott meg majd a medvéktől. Mindkettőt túlélem, de a lábam majd fájni fog a sok gyaloglástól.

Akkor tényleg? Mi a különbség? Hol húzódik a határ az elhúzott száj és a csillogó szem között?

Eszembe jut a mai angyalkártyám: Szabadság. Igen. Ez a különbség. Azt én választottam, ezt nem. Azt a döntést, hogy elmegyek Erdélybe - pénzért - a saját akaratomból hoztam meg. Azt, hogy átvonatozok Kunfehértóra túrázni egy kicsit - ingyen - nem önszántamból. Kötelezővé tették. Nem állt módomban dönteni. Nem voltam módos. :) Sem nemes. :) Mert nem mondhattam nemet.

Olyan szép a magyar nyelv! És mennyi mindennel összefügg a SZABADSÁG  érzése!

Megtehetek valamit. Tehetős vagyok.

Nem függök másoktól. Független. Nem rángatnak kötélen ide-oda, mint egy marionett-bábut.

A szabadság a kulcsszó! 

Szabad vagyok, dönthetek. Annyi mindenben az életben, dönthetek. Csak eddig nem vettem észre. A saját rabságomban éltem. Azt hittem, irányítanak. 

De ez nincs így! Szabad vagyok, szabadnak születtem. 

Ma ezért vagyok hálás. Meg azért, hogy átmehettem Kunfehértóra a gyerekekkel, és sok kalandban volt részem. Szabadon eldöntöttem ugyanis,  hogy élvezni fogom, jó lesz. Jó is volt, csodákkal, meglepetésekkel teli, tündériesen jó. Mint amilyen majd Erdély lesz.

Köszönöm!!!

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

🌄

55

Másfél hét szünet után iszonyat rossz volt korán kelni. Nyűgös voltam, dühös, frusztrált. Semmi kedvem nem volt dolgozni menni. Nem lelkesedtem semmi miatt. Árvának, kicsinek éreztem magam. Bárcsak ne kellene megint menni, utazni, emberek közé vegyülni, megvívni a napi csatákat.

Tudtam persze azt is, hogy nincs igazam. Hogy menni kell. Hogy dolgozni jó. Hogy sütni fog a nap, hogy újra találkozom azokkal, akik hiányoztak, hogy megint kezdődik a nyüzsgés. S hogy mindezért hálás lehetek.

De lelkem még nem volt felkészülve. Szédelegve szálltam le a buszról. Erőtlenül, unottan, fáradtan.

Az iskola felé ballagva az úton egy fényes pénzérmére lettem figyelmes: 5 Ft volt. Eldobva a szürke járdán, magányosan, elfeledve hevert lent a földön, mint az én lelkem. Nagyon megörültem neki. Felvettem, zsebre raktam. Biztos voltam benne: az angyalok üzennek így. "Kitartás, minden jóra fordul!"- suttogták. Mosolyogtam.

A nap átlagosan telt, szokásos rohangálásokkal, intézkedésekkel, erőmön felül teljesítve tanítottam, neveltem. Alig vártam, hogy hazaérjek.

Már csak a 7. óra volt hátra. Mikor beléptem a terembe észrevettem, hogy két padsor között csillog valami: egy 5 Ft-os. Odaléptem, felvettem. Kijelentettem a gyerekeknek, hogy ez most már az enyém, én találtam. Olyan boldog voltam... Szinte már el is felejtettem az egész napi lótifutiban a reggeli pénzérmét. Újabb jelet kaptam, megerősítést: Igen, itt vannak, figyelnek rám, segítenek.  

Otthon kiraktam a pénzt az asztalra. Ketten voltak tehát, 5+5. Egymás mellett 55. Mit akartok tudatni velem?

Megnéztem, mi a válasz:

55: Kapcsold be a biztonsági övedet, mert jelentős, előrevivő változáson mész keresztül. Itt az ideje, hogy elengedd ami nem működik többé. Így meggyógyul vagy átadja a helyét valami jobbnak.

Pont erre van szükségem Köszönöm! :)

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

⑤⑤