Ma, több mint egy hét után újra kimentem a temetőbe, hogy megöntözzem szüleim sírján a növényeket. Biciklivel érkeztem este 7 óra tájban a kapuhoz. Éppen akkor tűnt fel az égen egy nagyszárnyú madár. Gólya! Dobbant meg a szívem. Olyan rég nem láttam már. Régen volt itt fészke a faluban, az iskola kéményén, de a felújítások miatt eltűnt. Vajon most talált magának új helyet? Vagy csak erre járt a szomszéd városból? Nem tudom.
Leszállt. Ő is, én is.
A temető mögötti füves területen kezdett el méltóságteljesen járkálni, fel-alá. Keresett valamit. Vajon itt hol lel békát? - tűnődtem el. Aztán mentem tovább, locsolni.
Közben figyeltem a tekintetemmel.
A sír a kis domb tetején van, a szemem előtt a többi sírkő meredezett, a halál jelképei. De mögöttük, a réten, ott sétált a gólya, a születés jelképe. Kezdet és vég volt benne ebben az egy pillanatban. A nap már lemenőben volt, s én ekkor újra megéreztem valami csodát, az örök körforgást, a misztikumot ebben a csúnya világban.
Szép volt...
"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."
🐦