Imádom a kakaóscsigát. És már napok óta arra vágyom, hogy ehessek. Tegnap láttam, amint egy tanítványom azt majszolta tízóraira: két hatalmas kakaóscsigát. Irigyeltem.
El is határoztam, hogy a napokban én is veszek.
De nem volt rá időm, nem jutottam el a pékségig, mindig csak a kötelességek.
Ma már nem bírtam tovább. Mindenképp enni akartam egyet.
Szegeden voltam, s eldöntöttem, hogy az első utamba eső pékségbe bemegyek, és veszek. Majd délután. Hazafelé.
Mikor sétáltam a buszhoz, már nem is emlékeztem erre a tervemre. Ettem sajtburgert a Mekiben, nem voltam már éhes.
Aztán megláttam egy boltot, nagyon megörültem. Igaz, az volt kiírva rá, hogy "Az ajtó nehezen nyílik." S bár jelnek véltem, mégis bementem. Meg egyébként is: nem akadt más az utamba...
Kicsi, olcsó, lepukkant bolt volt. És nem volt kakaóscsiga! Sőt, alig volt péksüteményük. Elszontyolodtam, de aztán úgy döntöttem, hogy mivel már úgy sincs időm és kedvem máshova menni, veszek helyette kis csokis croissant.
Beraktam a táskámba, s indultam haza. Egy óra múlva jutott eszembe a buszon, hogy ott van. Elővettem, megettem. Nagyon jólesett. Ropogós volt, édes, egészen felvidultam tőle, a vércukromnak is jót tett.
Végülis... nem kakaóscsiga, de mégis jó. Meg voltam elégedve.
Ezt kaptam a sorstól, de én döntöttem el, hogy megveszem, nem ragaszkodok az eredeti elképzelésemhez.
És ki tudja? Talán holnap tudok venni kakaóscsigát. De ma, ott csokis croissant volt nekem megírva, s én hálás vagyok érte. Talán így van ez mindennel...
Köszönöm! :)
"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."
🍩