Ülök a buszmegállóban. Fúj a szél, de meleg van. Várom a buszt, ami késik. Nézelődöm. Körülöttem a padon diákok ülnek. Most jöttek a ballagásról. Szépek, fiatalok, lelkesek. Nevetgélnek, nyomkodják a mobiltelefonjukat. Előttük az élet...
Megakad a szemem az egyikükön... Csak a haját látom, az arcát nem. "Oszkár!" - villan be hirtelen, aztán TE... Te jutsz az eszembe, hogy rád hasonlít... nem is az Oszkárra. Megdobban a szívem.
Hogy lehet, hogy ez az idegen, mosolygós, tizenéves srác ŐT idézi fel bennem? S Ő meg TÉGED? Hogy lehetséges ez?
Eltűnődöm. Oszkár... Rég nem gondoltam rá, de ma a csillagállások miatt... Feljöhet a múlt, a régi emlékek, visszatérhet valaki az életünkbe - írták. Oszkár. Tinikorom elérhetetlen álma. Egy fájó emlék. Nagyon fájó...
Nem volt helyes, nem volt semmiben különleges, csak egy csendes, szótlan fiúcska, fiatalabb is volt nálam egy évvel. Én mégis utána epekedtem. Nem tudtam róla semmit. S nem is mondtam senkinek, hogy Ő tetszik nekem. Ez is egy volt azon titkok közül, melyeket mélyen a szívemben hordoztam akkor, s még ma is...
A szalagavatóra készültünk. Nem volt párom a keringőhöz, javasolták, kérjünk fel alsóbb évfolyamosokat, hátha... Napokig tépelődtem, féltem. Végül minden bátorságom összeszedve, odaléptem HOZZÁ egy szünetben. Lesz, ami lesz... Megkérdeztem, táncolna-e velem. Röviden válaszolt: "Nem." Nem indokolta. Szemlesütve, piros arccal, feldúlt lélekkel rohantam vissza a termünkbe. A barátnőm szerint tök bunkó volt... Hogy lehetett nekem nemet mondani, mikor én olyan szép vagyok? E mondat után az arcomon éktelenkedő pattanásokat okoltam kudarcomért, s hát legbelül úgy éreztem, nem, mégsem vagyok elég szép, mert akkor igent mondott volna, akkor szeretne Ő is, akkor jó lenne...
Mással végül nem is próbálkoztam, hű maradtam HOZZÁ - és önmagamhoz is -, így nem keringőztem a szalagavatón, nem viseltem menyasszonyi ruhát sem. Azóta sem... (Sóhaj...)
Furcsállottam, hogy ez ma eszembe jutott. Oszkár. Kudarc. Fiúk. Elutasítás. Blokk. Elfojtás. Szégyen. Félelem. Csúnyaság. Pattanások. Kisebbrendűségi érzés.... Sírás. Minden, ami ezzel jár - egy egyszerű, indoklás nélküli nemmel.
Ma már tudom, Ő ott akkor ezt tudta nyújtani. Nem az ő hibája. És az enyém sem. Ez volt megírva...
Ma már jól vagyok. Főleg, hogy tudom, TE rajongsz értem, TE nem mondanál nemet, TE táncolnál velem, siklanánk a parketten, egymásba fonódva, szépen, kecsesen... Olyan a hajad, mint az ÖVÉ, a tartásod, a termeted, mindened... Ezért vonzódom hozzád. Nem vettem észre, idáig nem, de számomra TE Ő vagy. Egy fiú, aki annak idején nem lehetett az enyém.
De ma már igen. Kárpótolt a sors. Most sikerül minden. Általad. A szereteted, a rajongásod által... Megkaptam az Oszkárt... 😉
"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."
🎀