A falu szélén van egy kis ház

Bőgök, bőgök, bőgök.

Vasárnap elmentem templomba. Anyák napja volt. Nem ez miatt mentem, hanem mert már régen voltam, most ráértem, és különben is - szerdán 40 leszek, gondoltam elkél a lelki erősítés odafentről. 

Azt hittem, megúszom a nyálas, anyák napi verseket, a szavaló kisdiákokat, a könnyező anyukákat.

Valahogy nem érdekeltek. Nekem nincs gyerekem, anyám 3 éve halott, nincs mit ünnepelnem.

Persze szavalatokkal indult. Elnyújtott hangon, a mikrofon torzításától sem mentes kisgyerekek hadartak el egy-egy versszakot. Unalmas volt. A végén a zongorán játszott, fuvolakísérettel előadott Serkenj fel kegyes nép megint a kommunista időszakot idézte fel bennem. Hányszor énekeltük iskolai műsorban, névadón, otthon is - anyáknak, anyunak!

Aztán újabb szavalatok, mögöttem mocorgó, elkéső emberek pusmognak, ülnek le nesztelen, aztán hirtelen, mint egy glória megjelenése: felcsendült AZ  ÉNEK. Így, csupa nagy betűvel.

A falu szélén áll van egy kis ház,

Reá az Úrnak szeme vigyáz.

Nekem-e hajlék kedvestanyám.

Ott lakik az édesanyám.

Pacsirta, kérlek, ha arra jársz,

S e kedves háznál, kicsit megállsz.

Zörgesd meg lágyan az ablakát,

És zeng el szívem legszebb dalát!

Te égen fénylő arany sugár,

Ha jóanyácskám ablakot tár,

Ragyogd be végig a kis szobát,

És csókold százszor homlokát!

A sötét éjjel hosszú nagyon,

A hajnal késik az ablakon.

Sok millió csillagok ragyogjatok,

És jóanyámra vigyázzatok.

Lassanként rája alkony borul,

Kihűlt portára sír domborul.

Üres lesz nékem a kis tanyám,

Ha nem lesz többé édesanyám…

Úh... lúdbőr. Gyönyörűen énekelték. És az emlékek, amiket felidéztek bennem... Mamával a templomban (mert anyu mindig főzött vasárnap), a régi hittanos idők, a tiszi, a gyerekkorom, a megkopott, kék énekeskönyvemben a cetli, amiről énekeltem én is anno ezt a dalt... Tudom, akkor is szépnek találtam és sírtam is rajta... Ha nem lesz többé édesanyám... Pedig akkor még volt. Azt gondoltam, majd ha én is az unokámmal jövök a templomba, kontyos, ősz hajú öregasszonyként - mint amilyen a dédi volt -, na, majd akkor fogom átérezni ezt az egészet, akkor már anyu elég öreg lesz ahhoz, hogy meghaljon...

Nem így történt. Még csak 36 voltam... Elvitte őt a rák 61 évesen, nem volt ősz haja, nem voltak unokái sem, nem indokolta semmi eltávozását... 

A halála óta nem járok templomba, nem dúdolok dalokat a lelkemben, nem gondolok se rá, se a mamára, mert megszakadna a szívem... Most mégis ezt teszem, potyognak a könnyeim, s itthon századszor is meghallgatom ezt a nótát az internetről, mert muszáj, mert szembe kell néznem vele... hogy milyen, ha nem lesz többé édesanyám...

S csak bőgök, bőgök, bőgök...

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

👩

Érmék 2

Csak lazán! - villan át fejemen a gondolat, a napi kártyát húzva.

Kell is a lazaság: tesómék itt vannak, ilyenkor mindig nagy a feszültség. Sógorom Szűz, Bak ascendenssel, a legnehezebb fajtából. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Nem hibázhatunk: se én, se a húgom, de még a 10 hónapos keresztlányom se.

Amúgy is nehéz napunk van: anyám ma lenne 65 éves... Mindig eszembe jut az utolsó szülinapja. 4 éve ilyenkor hazajöttem hozzá, hoztam a kedvenc somlóiját, benne a számgyertya: 61. Ma csak egy lesz: kint a temetőben. Elszomorodom.

10-kor nekiállok főzni, hogy legyen ebéd. Ez persze nálam pont nem a lazaságot jelenti, görcsösen igyekszem a fasírtot finomra készíteni. És ha még jó is minden... a végén mindig odaégetem. Kérlek Isten, ma ne! Ma legyen jó! Ügyes vagyok, levest is főzök. Mirelit hozzávalókból, erőleves kockából, de akkor is leves...

Kint reggel óta esik a hó. Szomorúan konstatálom, hogy ebből nem lesz temetőbe kimenés... Majd itthon gyújtunk gyertyát... Valamikor este.

Ebéd, nem férünk el hárman  az asztalnál, így először a gyerek, aztán tesómék, aztán én. Már elmúlt kettő.

Délután a gyereket szánkózni akarják vinni. csak egy a bökkenő: nincs szánkónk. A Tesco messze, az itteni boltok már zárva. Kölcsönkérünk a Facebookon, de senki nem reagál.

Sógorom ekkor behozza a konyhába a gyerek fürdőkádját. A cipőtartómat már engedély nélkül szétszedte, de nem szólok. Nyelek egyet... finom a leves, bár már rég kihűlt. Mikrózni nem lehet, az hangos...

Nekiállnak szánkót csinálni. Némi szigszalag, a kád aljára máris fel van téve a cipőtartó cső. Háttámlának jó lesz a hűtőtáska fedele, spárgából meg erős húzókötelet fonnak.. Szerencséjük van. A gyerek is megérzi, hogy készül valami, felébred fél 3-kor...

Indulhat a móka! Mégiscsak játékos, vidám, kacagással teli nap lesz ez! Az első hó, az első szánkózás... simán feledteti az utolsó szülinapot!

Húzzák-vonják a kislányt, élvezi nagyon, gyermeki kacaja felveri a ház lakóit a délutáni szunyókálásból. Fényképek, videók készülnek a nagy eseményről. 

Én nem vagyok ott, mosogatok, rendet rakok. Egyedül. Lazán. Játék az élet... 

A videót csak később nézem meg. Annyira vicces, abszurd és kreatív ez a fürdőkádas szánkó. Csodálkozom, sógorom hogy találhatta ki. Ezt az oldalát még nem ismertem. Sose volt ilyen laza. Nevetve mutatják, hogy kint a tón  történt egy kis malőr... a szán egyszer csak felborult, a gyerek kiesett, kibillent -  pofával a hóba. Az apja húzta a kádat, az anyja videózta, de a felvétel itt megszakad. Csak annyi látszik: gyerek a szánban, gyerek a hóban. Nem sír.  Kicsordulnak a könnyeim a nevetéstől. Együtt röhögünk, mind a hárman. A gyerek meg azon rötyög, ahogy mi nevetünk.

Végül helyreáll a rend: az átázott csizmák visszakerülnek az újra összeszerelt cipőtatóra, apa kezét kimarja a fertőtlenítő, anya rakosgatja fel a képeket a Facebookra, köszönjük, már nem kell kölcsön szánkó, megoldottuk...  A gyerek nyűgös, hisz nem aludt délután, én dajkálgatom, ringatom, mint a tenger hullámai: jobbra-balra, fel-le. Énekelek is.

Este van. Sógorommal háromszor nézzük meg a videót a bukfencről, mindannyiszor szakadunk, kitör belőlünk a vihogás, a cigit se bírjuk rendesen elszívni. Utána csend, a gyerek elaludt. Tesóm megkér, gyújtsunk mécsest anyunak. Nem sírok, nem akarok sírni - fogadom meg, de már a gyufát fogva is megremeg a kezem.

Ülünk ketten a konyhában, fogjuk egymás kezét, bámulunk a lángba és potyognak a könnyeink. Eszünkbe jut minden, a mi szánkózásaink, a gyerekdalok, amiket ő énekelt nekünk, simogató keze, s a rugdalózó lábai a halálos ágyán. Mikor már beszélni se tudott. Bőgök. Mily rövid az élet, s nem, egyáltalán nem játék... 

Ekkor bevillan a napi kártyám. Könnyeimen át elmosolyodom, kifújom az orrom. Fél órája még a vicces videón visítoztam kint az erkélyen a sógorommal, hideg volt, sötét, hullott a hó, s nekem potyogtak a könnyeim a nevetéstől - most meg itt ülök csendben a konyhában tesóm kezét fogva, s halott anyánkat siratjuk a gyertyaláng felett. 

Egyszer fent, egyszer lent. Néha jó és néha rossz. Kint és bent. Múlt és jövő. Anya és gyermek. Férfi és nő. Leves és második. Csönd és zaj. Sírás és nevetés. Munka és játék. Könnyedén és görcsösen. Egyedül és társakkal.  Hol így, hol úgy. Minden mozgásban van. Minden. Ilyen az élet. Ilyen ez az érmék kettes. Szeretem. Végtelenül. 💓

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

⛄