Fáradtan

Elfáradtam. Belefáradtam. Lefáradtam. Kifáradtam. Fáradt vagyok.

Csak a munka-munka-munka.

Mikor lesz vége?

És miért bánt, hogy mások csak kacarásznak, cigizgetnek egész nap (pontosítok: 8-12-ig), míg én tényleg dolgozom, pihenés nélkül, másnaposan, karikás-piros szemekkel. Fáj a fejem az előző napi bankettől, fáj a kezem a nyolcórás bizonyítványírástól, fáj a lábam a magassarkú cipőtől, fáj a szívem az álmomtól, a tegnaptól, tőled.

Fáradt vagyok bármit is tenni.

Csak panaszkodom.

És akkor igen, akkor szembejön valaki, aki még fáradtabb, akinek még rosszabb a sorsa, aki nekem panaszkodik.

Isten előtt sosincs kifogás.

Csinálom tovább. Magamért. Nélküled.

Összetört szívvel. Fáradtan.

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

👎

Kardok 2

Mai kártyám: Kardok 2. A kétség, a kettősség kártyája.

És hogy telt a napom?

Reggel felkeltem, lázasan. Tudtam, nem megyek be dolgozni. Írtam is a főnökömnek, de nem válaszolt. Visszaaludtam. 10-kor újra felébredtem.

Utána felhívtam a másik főnököt. Mondtam, pihenek, táppénzre megyek. Másodszorra, de sikerült elintéznem, hogy kiírják a helyettesítőket.

Szerencsére legalább abban nem kellett ma döntenem, melyik busszal menjek át az orvoshoz. 
Délben indult. 

Utána ebédelni mentem. De előbb le akartam mondani a holnapit. Mégis úgy döntöttem, ebéd után. De nem volt kanál a menzán, várni kellett. Akkor mégis ebédlemondás. De ott meg sorbaállás volt. Akkor mégis kanálvárás. Visszaandalogtam. Hoztak kanalat. De tiszta pohár nem volt, végül az üvegemből ittam. Utána lemondtam a pénteki ebédet. 
Bementem a suliba. Beszéltem a főnökkel. Mondta, még hétfőn is maradjak otthon, gyógyuljak. 

Irány az orvos. Sorbaállás, vagyis sorbaülés. Én mindig 2 perc alatt végzek bent, a többiek hogy nem? Mindegy. Iszogattam a vizemet, mert kiszáradt a torkom. Kiírtak táppénzre. Kaptam receptet. De melyik patikába menjek? És melyik buszt érem el? Még 6 perc van az indulásig, sietnem kéne, de akkor nincs pisi, és otthon csak egy gyógyszertár van. Mégis inkább megvárom a következőt. Mindezt persze út közben találom ki. Visszafordulok. Elmegyek újra a menzára. Lemondom a hétfői menüt is. Ott pisilni is tudok. Bemenjek a pékségbe? Nem, akkor megint rohanás lenne, majd otthon a kisboltban veszek kenyeret, de akkor a péksütiről le kell mondanom, ott az nincs. Vagy vehetnék csokit, pudingot, kekszet, bármi, ami édes...

Így van időm a helyi gyógyszertárra is. Vegyek gyógyteát? Utánanéznek van-e... Csak 2 perc van a buszindulásig. Elérem...

Leszállok, kitalálom, hogy először a zöldségboltba megyek, veszek narancsot. Gyömbér kell? Gyömbértea. Állítólag jó... Még sose csináltam. De talán itt lenne az ideje. Nézegetem, megfogom, visszarakom. Áh, úgyse csinálom meg. Fizetek. Na, jó, mégis kell gyömbér. Muszáj kipróbálnom. Veszek azt is.

Kisbolt: puding is kell. Csoki vagy vanília? Vanília vagy csoki? Csoki! Leveszem a sárga dobozt, mégiscsak ez a kedvencem: a vanília. Egy komfortzóna túllépés elég egy napra.
Rakok még a kosárba zsepit, citromot - mert azt elfelejtettem a zöldségboltban. Három percig ácsorgok az üdítők között. Múlt héten melyiket is vettem? Az finom volt. Az egyik 130 Ft-ba, a másik 310-be kerül. A drágábbat választom. Irány a húsos pult. Kérek tavaszi felvágottat, mert azon akad meg a szemem. De rájövök, azt nem is szeretem. Kicseréltetem olaszra, az a biztos. Meg még 15 dkg trappista sajt. Félreértik, 25 dekát adnak, de nem szólok. Az Univerzum úgyis jobban tudja, mint én, mire van szükségem...

Érjek végre haza. Még egy-két e-mail, feladatkiosztás, aztán fekhetek végre.
Rám írnak páran, segítséget kérnek. Erősen, tüzesen elutasítom őket: NEM. Azért lettem beteg, mert nem tudtam nemet mondani. Most hagyjanak békén. Jó kifogás ez a taknyos-lázas állapot. Bedugult orr, bedugult szív. Akkor is, most nem.
Legalább ebben határozott vagyok. 

Aludhatnék, nézhetnék tévét, játszhatnék a neten, olvashatnék, esetleg mosás, takarítás? Egyikhez sincs kedvem. 

Csak állok a polc előtt, fogom a napi kártyát a kezemben. Nézegetem. Kardok 2. Bekötött szem, keresztbe tett kardokkal védekezik, ki tudja mi ellen, ki tudja miért. Nem lát, lehet, nem is hall. Csak érzi a veszélyt. Le kéne tenni azt a kardot, felállni és a szemellenzőt levetve harcolni, ha kell. Sose értettem, miért nem ezt teszi. Mitől fél? 

Fölötte a hold vékony kis sarlója. Tényleg... Újhold is van ma. Jósolni kéne. Hát jósolok. 
A döntésvetést választom a legsürgetőbb problémámra. Az alaplap: Bolond. Megmosolygom, talán nem most kéne előhozakodnom ezzel a kérdéssel az égiek felé...
Első úton a Szeretők, a szívem erre vinne. A második úton a Főpapnő - védve lennék minden rossztól, még a Kardok 9 esetében is. 

Mosolygok, csóválom a fejem... Hagyjuk. Úgy látszik, ez nem a döntések napja. Félelem, kétségbeejtő viaskodás, a két énem harca. Jó és rossz csatázik bennem, a megfelelni akaró, kedves, dolgos, segítőkész Helga és a pihenni, lustálkodni vágyó, nemtörődöm Helga. De reggel, mikor felkeltem, az utóbbi mellett döntöttem. És így volt a helyes. A bennem élő Főpapnő tudta ezt. Most az a dolgom, hogy pihenjek. Ne viaskodjam magammal, nem vezet sehova. 

Mélységes béke öntötte el a szívemet.

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..." 

⛔