Furcsa dolog a mese. Szép, de nem igaz. Néha fáj is.
Hihetetlen, mégis hiszünk benne.
Hogy ha a hősnek sikerült, akkor nekünk is talán...
Ki tudja?
Mindig van benne főszereplő.
Mindig van benne próbatétel.
Mindig van benne varázslat.
Mindig van benne váratlan fordulat.
Mindig van benne valaki, aki segít.
Pont mint az életben.
S mindig van benne boldog befejezés.
Vajon akkor az életben is így van?
Ez valahogy mindig hiányzik.
Próbatételek, fordulatok jönnek csőstül, néha még a szerencse is mellénk pártol, de a boldog vég... mintha sosem érnénk el, mintha csak egyre mélyebbre hatolnánk a sűrű rengetegben... Elmarad a jutalom.
Itt a hiba! Itt kell változtatni a gondolkodásmódon!
A tündérmeséknek mindig jó a vége, muszáj, hogy így legyen az életben is.
Higgyük el! Még ha hihetetlen is...
Na, ezek a komoly gondolatok jutottak eszembe így éjfél táján... Javítom az érettségi dolgozatokat, Mosolygós Tündér Ilona meséjét kellett elemezni. Szomorú a történet. S az én szívem is szomorú, ahogy olvasom. Nagyon. Guidobaldo kegyetlen, mégse tudom utálni. Az ő szíve is fáj. Bűnhődik. Mint mi mindannyian.
Végeredményben minden mese szomorú, de jóra fordul bennük a főhős sorsa.
Az enyém is, csak ki kell várni.
Addig pedig lehet gondolkodni azon, miért szól minden mese a szerelemről?
Mert ez az, ami örök. Fájó, varázslatos, meseszép. Igaz.
"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."
🏰