Tövismadarak

Hónapok óta tervezem, hogy újranézem ezt a sorozatot. Az első részig el is jutottam pár hete. De akkor megint jöttek a szokásos kötelességek.

S én csak mondogattam magamban: hamarosan, kitartás.

Most végre eljött az idő. A maradék 3 részt egymást követő három nap (vagyis éjjel) néztem meg.

Sokat sírtam, tisztultam.

A téma közismert. Maggie és Ralph tiltott szerelme, ami mégis beteljesül - bűnök árán, fájdalmak követik és bűnhődés. Mintha bűn lenne egy lelki társ megtalálása. 

Felnőtt fejjel nézve a történetet egyértelműen Ralph-ot hibáztattam. Miért nem képes lemondani a karrierről? Miért nem veszi észre, hogy az ikerlángját találta meg? Hogy képes elszalasztani ezt a boldogságot? Miért nem gondolja át a nyereségeket, veszteségeket és dönt aszerint?

Maggie jól megfogalmazta ezt egy szép metaforában:

"Egyformák vagytok ti mindannyian, nagy, szőrös lepkék, repestek a láng után, az meg üveg mögött ég. És az üveg olyan vékony, olyan átlátszó, hogy holtra töritek magatokat rajta. S ha sikerül bevergődnötök az üveg mögé, egyenesen a lángba repültök, s halálra égve zuhantok belé. Pedig kint a hűvös éjszakában vár az eleség, a szeretet s a megszületni vágyó kicsi lepkék. De hát látjátok ezt? Kell ez nektek? Dehogyis! Vissza a lángba, holtra törni magatokat, vagy halálra égni!"

Ezeknek a férfiaknak többet ért a belső tűz, a lelkesedés, a becsvágy (ahogy mondták a filmben), mint az igaz szerelem. Azt tanítják ezzel, hogy a szerelem nem elég... Hogy van annál nagyobb erő. Hogy minden embernek van egy útja, egy hivatása, amit még az igaziért sem ad fel. Hétköznapi helyett a szakrális, szent dolgot választják.

Én a szerelmet választanám. Egyértelműen. Talán mert ez hiányzik az életemből. 

Pedig elmúlik. Megcsúnyul, megfakul az érzés. Főleg a hétköznapokban. Tudjuk. Erről szól minden történet a görög drámáktól kezdve a Rómeó és Júlián át a Tövismadarakig. 

"A görögök szerint vétkezik az istenek ellen, aki túlságosan szeret valamit. (...) Ha valakit így szeretnek, az istenek féltékenyek lesznek, és a szeretet tárgyát élete virágában lesújtják. Nagy tanulság rejlik ebben. Túlságosan szeretni: szentségtörés."

Ralph is rájött erre. Ezért választotta Istent... 

Nagyon fontos téma ebben a filmben az Istenhez való viszony. Ki ő? Milyen ő? Bosszúálló és kegyetlen, ahogy Maggie látja? Vagy atyai jóbarát, igaz segítő, ahogy Ralph? Dicsőséges és tiszta, ahogy Dane hiszi? Létezik egyáltalán? Mikor segít? És mikor nem? Miért küld tüzet? És utána miért küldi a vizet? Hogy éltessék? Ilyen értelemben viszont képmutató, rosszindulatú, öntelt valaki. S miért okoz annyi halált? Miért teszi fájdalmassá az életet? Miért nem lehet vele békét kötni? Annyi-annyi kérdés. 

Mi a fontosabb? Isten vagy a szerelem? Egyáltalán: fontos-e dönteni. Mert ahogy az ősanya, Fee megfogalmazta:

"Ha mi elmegyünk, ki jön majd utánunk? Milyen emberek fognak itt élni? Senki sem lesz, aki elmondja nekik, milyen volt a mi életünk..."

Senki. Senki nem fogja tudni, mit, miért, mikor döntöttünk úgy, ahogy. Senki nem fog emlékezni ránk egy idő után. Senki nem fog számonkérni rajtunk semmit. Talán csak Isten. Ezért ő a fontosabb...

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

♱

Láng, láng, ikerláng

"... van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben a Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket, kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja: az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint sziklaréteg a föld alatt; kevés látható örömöt nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok! Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem..."

Emily Brontë: Üvöltő szelek

Nem is választhattam volna jobb napot a filmnézésre. Üvöltő szelek! Imádom. A világ legromantikusabb története. Sőt! Vadromantikus. Persze fájdalmas is. Eltűnődtem, vajon annak idején értettem-e, miről szól. És most értem-e? Mert ezt csak átérezni lehet. Senki ilyen szépen még nem fogalmazta meg az ikerláng fogalmát, mint Emily. Vajon ő honnan tudta? Magányosan, elzárva a külvilágtól élt testvéreivel egy paplakban, a szerelmet soha nem tapasztalta. Mégis tudta, érezte, milyen az ikerláng-szerelem. 

Tegnap pont erről néztem egy Balogh Béla-videót. Szerinte  két ismérve van az ilyen kapcsolatnak:

1. Találkozáskor kinyílnak a csakráink és összekapcsolódnak, eggyé válunk

2. Elváláskor olyan fájdalmat érzünk, mint még sohasem, még a szeretteink halálakor sem

S az elválás valószínű... Mert a sötét erők mindig feltűnnek a Fénynél, a Szeretetnél... Sajnos.

Nagyon foglalkoztat ez a téma mostanában. Létezik ikerláng-szerelem? Jó, ha beteljesedik? Vagy "öl, butít és nyomorba dönt" - ahogy mondják... (Lám, mi lett Catherine és Heathcliff szenvedélyes szerelméből is...) Nem tudom. De ha itt lesz, tudni fogom. És megírom. Ígérem.

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..." 

🔥