Megint

Nem látlak én téged többé, többé sohasem.

Te sem látod, hogy érted könnyes a szemem.

Nevemet hiába mondod, 

könnyedet hiába ontod.

Harcok mezején, 

valahol tetőled távol,

ott, ahol senki sem gyászol, 

ott halok meg én.

Nem lesz egy tenyérnyi jel sem puszta síromon.

Elesett katonák teste lesz a vánkosom.

Ahová le fognak tenni,

síromra nem borul senki,

senki, aki él.

Tavasz sem fakaszt rám zöldet,

elhordja rólam a földet

messze majd a szél.

Szeretném, hogy ha még egyszer itt lennél velem.

Öledbe hajtanám lágyan őszülő fejem.

Szeretnék ajkadon égni,

szeretnék tevéled lenni

még egy éjszakát.

Azután akármi érhet,

boldogan halok meg érted,

kedvesem, s hazám!

Szeretnék ajkadon égni,

szeretnék tevéled lenni

még egy éjszakát.

Azután akármi érhet,

boldogan halok meg érted,

kedvesem, s hazám...

(Ismerős Arcok: Nem látlak én téged többé...)

Szóval ilyen a hangulatom. Megint.

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

💔

Varázslat, tündérmese, Guidobaldo, szerelem

Furcsa dolog a mese. Szép, de nem igaz. Néha fáj is.

Hihetetlen, mégis hiszünk benne.

Hogy ha a hősnek sikerült, akkor nekünk is talán...

Ki tudja?

Mindig van benne főszereplő.

Mindig van benne próbatétel.

Mindig van benne varázslat.

Mindig van benne váratlan fordulat.

Mindig van benne valaki, aki segít.

Pont mint az életben.

S mindig van benne boldog befejezés.

Vajon akkor az életben is így van?

Ez valahogy mindig hiányzik.

Próbatételek, fordulatok jönnek csőstül, néha még a szerencse is mellénk pártol, de a boldog vég... mintha sosem érnénk el, mintha csak egyre mélyebbre hatolnánk a sűrű rengetegben... Elmarad a jutalom. 

Itt a hiba! Itt kell változtatni a gondolkodásmódon!

A tündérmeséknek mindig jó a vége, muszáj, hogy így legyen az életben is.

Higgyük el! Még ha hihetetlen is... 

Na, ezek a komoly gondolatok jutottak eszembe így éjfél táján...  Javítom az érettségi dolgozatokat, Mosolygós Tündér Ilona meséjét kellett elemezni. Szomorú a történet. S az én szívem is szomorú, ahogy olvasom. Nagyon. Guidobaldo kegyetlen, mégse tudom utálni. Az ő szíve is fáj. Bűnhődik. Mint mi mindannyian.

Végeredményben minden mese szomorú, de jóra fordul bennük a főhős sorsa.

Az enyém is, csak ki kell várni.

Addig pedig lehet gondolkodni azon, miért szól minden mese a szerelemről? 

Mert ez az, ami örök. Fájó, varázslatos, meseszép. Igaz.

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

🏰

Mnémnoszüné

Ma Telihold van a Nyilasban.

Meg tízmilliószoros nap is.

Május 29.

Valahogy nem emlékeztem rá, melyik kártyát húztam a hónapra.

Rákerestem: Mnémnoszüné - az emlékezés kártyája 😝

(Hold a Nyilasban - vagy Jupiter a Rákban).

Érdekes.

Úgy gondoltam, akkor talán ma van itt az ideje, hogy értelmezzem, mit mond nekem ez a lap.

Kettősség.

Fekete-fehér. 

Fent és lent, jobbra és balra.

Sötét és világos.

A titok és a nyilvánvaló.

A sejtelmes és az egyértelmű.

A tudott és nem tudott.

Közte pedig a szent állhatatosság...

Még nem kell döntenem.

Jó középen lenni, becsukott szemmel magamra figyelni.

Meditáció közben jön majd meg a válasz.

Két világ közt  állok - ezt érzem. S majd indulnom kell, előre, a célom felé...

Ám most még a pihenés ideje van.

Eljön majd a marsikus idő is... DE még nem. 

Nem sürgetem magam. Kár is volt úgy kapkodnom-csapkodnom ebben a hónapban.

Majd lesz valahogy.

Pár nap és kiderül...

Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja...

CSAK CSENDBEN, CSAK HALKAN, HOGY SENKI MEG NE HALLJA...

Valahogy így...

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

😌

Kezdet és vég

Ma, több mint egy hét után újra kimentem a temetőbe, hogy megöntözzem szüleim sírján a növényeket. Biciklivel érkeztem este 7 óra tájban a kapuhoz. Éppen akkor tűnt fel az égen egy nagyszárnyú madár. Gólya! Dobbant meg a szívem. Olyan rég nem láttam már. Régen volt itt fészke a faluban, az iskola kéményén, de a felújítások miatt eltűnt. Vajon most talált magának új helyet? Vagy csak erre járt a szomszéd városból? Nem tudom.

Leszállt. Ő is, én is.

A temető mögötti füves területen kezdett el méltóságteljesen járkálni, fel-alá. Keresett valamit. Vajon itt hol lel békát? - tűnődtem el. Aztán mentem tovább, locsolni.

Közben figyeltem a tekintetemmel. 

A sír a kis domb tetején van, a szemem előtt a többi sírkő meredezett, a halál jelképei. De mögöttük, a réten, ott sétált a gólya, a születés jelképe. Kezdet és vég volt benne ebben az egy pillanatban. A nap már lemenőben volt, s én ekkor újra megéreztem valami csodát, az örök körforgást, a misztikumot ebben a csúnya világban.

Szép volt...

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

🐦

Hétzáró - 21

21. A szerencseszámom. Május. A szerencsehónapom. Szóval azt gondoltam, ezen a héten szerencsés leszek, főleg hétfőn... (bár az nem a szerencsenapom). De legalább dolgozni nem kellett, pünkösd volt.

Szóval, zárom a hetet.

Május 21. hétfő: Pünkösd

A tegnapi szülinapi bulimat követően nehezen ébredtem. De volt a családban más, aki nálam is rosszabbul volt. Helyette mentem ki ÉN elpakolni a partiromokat, a tűző napsütésben leszedni a sátortetőt, takarítani, mindezt egy egyéves folytonrámfigyeljetek-típusú kislány társaságában. Aztán családi ebéd, újra volt terülj-terülj asztalkám és "igyunk egy páleszt, az jót tesz-projekt. Délután alvás. Tesómék végül visszamentek Pestre, s 3-4 nap jópofizás után végre elkezdhettem "magammal" törődni: kinyitottam az érettségi borítékokat. Már 2 hete vártak rám...

Tavaly ilyenkor, Istenem, tavaly ilyenkor... Az a pünkösd valahogy jobban megérintett...

Mi volt a nap legjobbja? Hmm... Nem tudom, a naptáramba sem jegyeztem fel.

Talán az, hogy a hétre a Kelyhek királyát húztam? Na, majd kiderül... :)

Május 22. kedd: 

Újra az iskolában. Fél 7-kor indultam, este fél 8-ra értem haza. Merthogy egyesületi megbeszélés is volt délután. Közgyűlés! No fene... Újra egyesületi alelnöknek választottak. Szép, dicsőséges dolog. Cserébe írhattam, szerkeszthettem a jegyzőkönyvet is. De vettem perecet előtte és megtudtam, hogy kompetenciamérésre se osztottak be másnapra. Bódottá!!! És jó infókat is kaptam a mentálhigiénés képzésről! Szuper: újra lelkesedem...

Május 23. szerda:

Itthon, édes itthon. Alhattam sokáig, helyettesítettek. Izgalommal álltam (ültem) neki a dolgozatok javításának. Kezdeti lelkesedésem este 11-ig tartott. Rájöttem: ötös nem lesz senkié... Mit is vártam? Elvárások, igen, az elvárások.

Jut eszembe: a napot a Vászolyi mesével kezdtem. Örültek neki,  s az én lelkem is megkönnyebbült. Mintha egy pattanás fakadt volna ki. Ideje volt. Írtam, alkottam, boldoggá tett. 

Május 24. csütörtök:

Lassan vége a hétnek, de a Kelyhek Királya még nem jelentkezett. Sőt! Megtudtam, hogy az egyik lány felmondott a munkahelyén. Kínzó csodálat és düh fogott el... Azt a mindenit! De vagány! Irigylem a bátorságát. Büszke vagyok rá. Én is ilyen akarok lenni! Utálom! Elvette a szerepemet. Ő éli meg helyettem az érzéseimet. Hogy meri? Hogy merte???...

Amúgy Nap-Mars trigon van, írták is, hogy felpörögnek az események. Nálam ez a buszhoz való futásban jelentkezett - reggel és este is. 

Mert ugye színház is volt... A testőr. Viharos helyzet is fennállt, de megúsztam. Köszönöm!!! Mindent megúszok... Igazából semmi nem történik velem. Semmi... Az most jó vagy rossz? Helyes, helytelen, jó, roszz, pod-poc, mind a kilenc, rövidek, fiúk, túlon túl...

Május 25. péntek: 

Pihi. Nem volt kedvem dokihoz menni, pedig úgy terveztem. Kevés órám volt, az is mind unalmas. Csak döcögött a nap. Semmi lendület. Este már nem bírtam tovább a bennem lévő feszültséget. Vetettem kártyát: vakfolt-kirakást csináltam... Na, és mi a vakfoltom, na mi? Botok 7. A támadások lapja. Talált, süllyedt. Ezt érzem, ezért vagyok ideges, ezért utálok már bejárni, emberek közé menni. a többi kérdésemre nem kaptam egyértelmű választ. vagy csak még nem értem... Pihenni kéne, meglapulni, feltöltődni... Ringatni magam, dúdolni halkan... Éjjel persze dogajavítás... ez jutott. 

Szerencsére van segítség: éjjel 20 perc beszélgetés Marcsival a helyzetünkről. Mit tett ez a tábor velünk? 

Május 26. szombat:

Délelőtt szokásos keresztanyu-vizit. Kaptam ebédre finom lecsót, festettem, gyurmáztam - kicsit gyerek lehettem. Meghallgattam a panaszokat, tanácsot adtam, segítettem - kicsit anya lehettem.  Kimerültem. 

Meg kellett jutalmaznom magam: hazafelé egy másik boltba mentem, vettem 2 francia krémest. Nyami! Ráadásul magamat szolgáltam ki, újraélhettem régi énemet, mikor még a cukrászdában dolgoztam... Most hasznát vettem az akkor megszerzett tudásomnak. Hála érte! :) Talán majd a mostani tapasztalatok is jók lesznek valamire. Türelem...

Hazamentem, magamra zártam az ajtót, hétfőig nem mozdulok ki. Pá, motoros fesztivál, pá tó, pá biciklizés, pá andalgás a természetben, üdv  a dolgozatoknak!

Május 27. vasárnap:

Éjjel meditáltam, az jó volt. De aztán 10-től éjjelig dolgozatjavítás. Fél 3-kor sütöttem krumplit, közben imádkoztam: kivágták a ház előtti kis nyírfámat. Rossz volt látni a csonkítását. Megköszöntem neki, hogy eddig is volt, hogy árnyat adott, hogy a madarak csicsereghettek rajta (ma például egy piros begyű valami). Olyan hirtelen jött, nem készültem fel rá... Bárcsak megsimogattam volna. De én minden nap szívtelenül elsétáltam mellette, érintés nélkül. Sosem lehetünk biztosak semmiben... ez is erre figyelmeztetett... tanultam belőle...

Hajnali egy elmúlt. Kidolgoztam a nyelvtan tételeket is közben, hajat mostam, teát főztem, jósoltam. (Jövő héten szétszórt leszek :D Csak nem???)Most írok.

Kelyhek királya! Gyere! Veled izgalmasabb lenne az élet...

Az élet, ami így jó, ahogy van... Végeredményben szerencsés vagyok. Élek. És mindenből lehet tanulni. Hála. Áldás. Köszönet! ♡

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

☔

A falu szélén van egy kis ház

Bőgök, bőgök, bőgök.

Vasárnap elmentem templomba. Anyák napja volt. Nem ez miatt mentem, hanem mert már régen voltam, most ráértem, és különben is - szerdán 40 leszek, gondoltam elkél a lelki erősítés odafentről. 

Azt hittem, megúszom a nyálas, anyák napi verseket, a szavaló kisdiákokat, a könnyező anyukákat.

Valahogy nem érdekeltek. Nekem nincs gyerekem, anyám 3 éve halott, nincs mit ünnepelnem.

Persze szavalatokkal indult. Elnyújtott hangon, a mikrofon torzításától sem mentes kisgyerekek hadartak el egy-egy versszakot. Unalmas volt. A végén a zongorán játszott, fuvolakísérettel előadott Serkenj fel kegyes nép megint a kommunista időszakot idézte fel bennem. Hányszor énekeltük iskolai műsorban, névadón, otthon is - anyáknak, anyunak!

Aztán újabb szavalatok, mögöttem mocorgó, elkéső emberek pusmognak, ülnek le nesztelen, aztán hirtelen, mint egy glória megjelenése: felcsendült AZ  ÉNEK. Így, csupa nagy betűvel.

A falu szélén áll van egy kis ház,

Reá az Úrnak szeme vigyáz.

Nekem-e hajlék kedvestanyám.

Ott lakik az édesanyám.

Pacsirta, kérlek, ha arra jársz,

S e kedves háznál, kicsit megállsz.

Zörgesd meg lágyan az ablakát,

És zeng el szívem legszebb dalát!

Te égen fénylő arany sugár,

Ha jóanyácskám ablakot tár,

Ragyogd be végig a kis szobát,

És csókold százszor homlokát!

A sötét éjjel hosszú nagyon,

A hajnal késik az ablakon.

Sok millió csillagok ragyogjatok,

És jóanyámra vigyázzatok.

Lassanként rája alkony borul,

Kihűlt portára sír domborul.

Üres lesz nékem a kis tanyám,

Ha nem lesz többé édesanyám…

Úh... lúdbőr. Gyönyörűen énekelték. És az emlékek, amiket felidéztek bennem... Mamával a templomban (mert anyu mindig főzött vasárnap), a régi hittanos idők, a tiszi, a gyerekkorom, a megkopott, kék énekeskönyvemben a cetli, amiről énekeltem én is anno ezt a dalt... Tudom, akkor is szépnek találtam és sírtam is rajta... Ha nem lesz többé édesanyám... Pedig akkor még volt. Azt gondoltam, majd ha én is az unokámmal jövök a templomba, kontyos, ősz hajú öregasszonyként - mint amilyen a dédi volt -, na, majd akkor fogom átérezni ezt az egészet, akkor már anyu elég öreg lesz ahhoz, hogy meghaljon...

Nem így történt. Még csak 36 voltam... Elvitte őt a rák 61 évesen, nem volt ősz haja, nem voltak unokái sem, nem indokolta semmi eltávozását... 

A halála óta nem járok templomba, nem dúdolok dalokat a lelkemben, nem gondolok se rá, se a mamára, mert megszakadna a szívem... Most mégis ezt teszem, potyognak a könnyeim, s itthon századszor is meghallgatom ezt a nótát az internetről, mert muszáj, mert szembe kell néznem vele... hogy milyen, ha nem lesz többé édesanyám...

S csak bőgök, bőgök, bőgök...

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

👩

Oszkár

Ülök a buszmegállóban. Fúj a szél, de meleg van. Várom a buszt, ami késik. Nézelődöm. Körülöttem a padon diákok ülnek. Most jöttek a ballagásról. Szépek, fiatalok, lelkesek. Nevetgélnek, nyomkodják a mobiltelefonjukat. Előttük az élet...

Megakad a szemem az egyikükön... Csak a haját látom, az arcát nem. "Oszkár!" - villan be hirtelen, aztán TE... Te jutsz az eszembe, hogy rád hasonlít... nem is az Oszkárra. Megdobban a szívem.

Hogy lehet, hogy ez az idegen, mosolygós, tizenéves srác ŐT idézi fel bennem? S Ő meg TÉGED? Hogy lehetséges ez?

Eltűnődöm. Oszkár... Rég nem gondoltam rá, de ma a csillagállások miatt... Feljöhet a múlt, a régi emlékek, visszatérhet valaki az életünkbe - írták. Oszkár. Tinikorom elérhetetlen álma. Egy fájó emlék. Nagyon fájó...

Nem volt helyes, nem volt semmiben különleges, csak egy csendes, szótlan fiúcska, fiatalabb is volt nálam egy évvel. Én mégis utána epekedtem. Nem tudtam róla semmit. S nem is mondtam senkinek, hogy Ő tetszik nekem. Ez is egy volt azon titkok közül, melyeket mélyen a szívemben hordoztam akkor, s még ma is...

A szalagavatóra készültünk. Nem volt párom a keringőhöz, javasolták, kérjünk fel alsóbb évfolyamosokat, hátha... Napokig tépelődtem, féltem. Végül minden bátorságom összeszedve, odaléptem HOZZÁ egy szünetben. Lesz, ami lesz... Megkérdeztem, táncolna-e velem. Röviden válaszolt: "Nem." Nem indokolta. Szemlesütve, piros arccal, feldúlt lélekkel rohantam vissza a termünkbe. A barátnőm szerint tök bunkó volt... Hogy lehetett nekem nemet mondani, mikor én olyan szép vagyok? E mondat után az arcomon éktelenkedő pattanásokat okoltam kudarcomért, s hát legbelül úgy éreztem, nem, mégsem vagyok elég szép, mert akkor igent mondott volna, akkor szeretne Ő is, akkor jó lenne...

Mással végül nem is próbálkoztam, hű maradtam HOZZÁ  - és önmagamhoz is -, így nem keringőztem a szalagavatón, nem viseltem menyasszonyi ruhát sem. Azóta sem... (Sóhaj...)

Furcsállottam, hogy ez ma eszembe jutott. Oszkár. Kudarc. Fiúk. Elutasítás. Blokk. Elfojtás. Szégyen. Félelem. Csúnyaság. Pattanások. Kisebbrendűségi érzés.... Sírás. Minden, ami ezzel jár - egy egyszerű, indoklás nélküli nemmel.

Ma már tudom, Ő ott akkor ezt tudta nyújtani. Nem az ő hibája. És az enyém sem. Ez volt megírva... 

Ma már jól vagyok. Főleg, hogy tudom, TE rajongsz értem, TE nem mondanál nemet, TE táncolnál velem, siklanánk a parketten, egymásba fonódva, szépen, kecsesen... Olyan a hajad, mint az ÖVÉ, a tartásod, a termeted, mindened... Ezért vonzódom hozzád. Nem vettem észre, idáig nem, de számomra TE Ő vagy. Egy fiú, aki annak idején nem lehetett az enyém.

De ma már igen. Kárpótolt a sors. Most sikerül minden. Általad. A szereteted, a rajongásod által... Megkaptam az Oszkárt... 😉

"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."

🎀