Ma van a költészet napja. Ebből az alkalomból egy tanár engem is megkért, küldjem el neki kedvenc versem, hogy kinyomtathassa, majd kitegye a folyosóra az iskolában, hogy a diákok elolvashassák. Meg kellene mutatnom magam. Kiadni egy darabot a lelkemből.
Nem mertem...
"Kosztolányi: Boldog, szomorú dal" - írtam neki, s ma már ott is díszelgett az aulában egy sárga papíron...
Kedvelem, kedvelem, szép. De nem a kedvenc. A lelkem fájdalma sajog fel benne:
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.
❣
Délután a Facebookon egy ismerősöm arra kért, posztoljam a kedvenc versemet a költészet napja alkalmából... Mit tegyek? Napok óta keringett fejemben egy mű, amit szeretek. Ezt raktam ki.
Reményik Sándor: Egy lélek állt...
Igen, ez már jobb. Csak bátran! Közelebb van az igazsághoz. Szeretem. Főleg az utolsó sorait:
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."
Mint egy ígéret... Keresem azóta is.
❣
De este, magányosan, egyedül, mégiscsak fel kellett tennem magamban a kérdést: melyik az ÉN kedvenc versem? Ami nem a külvilágnak szól? Ami erőt ad, ami ott van mélyen, legbelül, a szívem zugában....
A válasz: ugyanaz, ami éveken át függött az ágyam mellett kiragasztva, hogy hitet és reményt adjon... S ad még most is, bár félek, rettegek attól, hogy nem igaz. Mégis. Ha fáj is, szép, gyönyörű. És muszáj megmutatnom. Imádom. Az egészet. És bízom...
Áprily
Lajos:
Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek
Tudom,
hogy hull a nap,
örömök
szállanak,
kedves
fők hullanak,
sírdombok
mállanak.
Egy-egy
kéz, drága kéz,
mindegyre
elereszt,
mindennap
vereség,
mindennap
új kereszt.
Szem
mögött, szó mögött
gondárnyék
feketül.
És
mégis: ne remegj -
nem
maradsz egyedül.
Ködödben
csillag ég,
gondodból
fény terem:
vers-lelkek
lengenek
nyomodban
ezeren.
Zászlós
és halk csapat,
elszánt
és bús-szelíd
vers-lelkek,
viharos
vad
korban tetteid.
S
szűkülő kör mögött,
halkuló
ház körül,
mélyülő
bú felett
hűség
áll őrödül.
Jó
lelkek, annyian,
árvák
és elesők,
szépséget
szomjazók,
kútfődet
keresők.
Szédülni
nem szabad,
zuhannod
nem lehet:
szirten
is rózsaág
vigyázza
lelkedet.
Tudom,
hogy két kezem
nem
part és nem erő:
maholnap
aszu ág,
szélvert
és remegő.
Mentésre
ingatag,
tartásnak
nem elég -
síkon
át, hegyen át
kinyújtom
tefeléd.
Örömök
szállanak,
kedves
fők hullanak,
vén
sírok mállanak,
estébe
hull a nap.
Szem
mögött, szó mögött
gondárnyék
feketül.
És
mégis - ne remegj:
lélek
van teveled,
nem
maradsz egyedül.
"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."
✍