Néztem tegnap az arcod. Oldalról. Ahogy mozgott a szád, ahogy formáltad a szavakat. Összpontosítottál.
Volt időm megfigyelni, nem hozzám beszéltél.
És elkapott egy érzés.
A távoli múltban jártunk. Egyszerű parasztlegény voltál, vagy talán földesúr, és én szerelmes voltam beléd. De te nem szerettél, vagy talán igen, de nem bántál jól velem. Bántottál. Nagyon erősen éreztem, hogy akkor bántottál. Hogy fájt nekem az a szerelem.
Most itt vagyunk. Megbosszulhatnám. De nem teszem.
Mert szeretlek, még most is.
És épp elég bántás neked, hogy ez a szerelem nem teljesedhet be ebben az inkarnációban sem. De ez most neked fáj jobban...
Sajnálom.
Letöröltem egy könnycseppet, s ment tovább az élet...
"Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj..."
💔